2017. május 2., kedd

TALÁN A DALOK



Cserenkó Gábor

Talán a dalok

(szilánkok, forgácsok)

























































A bál



   Kiszejárás után szervezték meg a bált, egy húsvéti, nagyböjt végi ünneplést. Kislányként sokat álmodott arról, hogy egy vékony bajszú, karpaszományos lesz majd az, aki először táncba viszi, akinek szelíden a vállára hajthatja a fejét, és addig – addig forognak együtt, míg csak világ a világ. Az elgondolás ez volt, és a lehetőség is adott, ugyanis nővérének köszönhetően, akit gardedámul osztottak mellé szülei, könnyedén ott lehetett élete első bálján. Magasházy Viola és a két évvel idősebb Etelka egész délután lázrózsás orcával csiviteltek és dobálták szanaszét ruháikat, nem tudva mit vegyenek fel. Az elgondoláshoz hozzátartozott, hogy az eseményen a húsvéti ünnepekre hazalátogató Ludovikás kadétokkal is kívántak és reméltek találkozni. Aztán eljött a bál ideje, ahol régi pajtások, egykori szerelmek szántották táncukkal a parkettet. Izzadt tenyerek fonódtak egybe és pergő szoknyák villogtak a zene ütemére. Etelka nem is nagyon pihent, hiszen a jelentkező kadétokból kiapadhatatlan volt a sor. Nem így az első bálozós kishúg, aki ült a sarokban lesütött szemmel, közel a kályhához, mint otthon, és figyelte a bálozókat. Így ment ez egész este, mígnem odament hozzá egy fiatalember. Sarkait összecsapva megállt előtte, illedelmesen bemutatkozott neki, úgy, ahogy az Akadémián tanulta, és felkérte arra, hogy a következő polkát vele járja el. A lány a kimondott szótól rémülten szájához kapott és rákvörös fejjel kirohant a teremből a hideg áprilisba. A fiatal férfit Halál Istvánnak hívták, és Budapestről jött a társaival.







 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csúcs



  Egy vele készült interjúban mondta magáról, hogy az álma az, hogy egyszer szépségkirálynővé válasszák. Csak ez és semmi más. Az, hogy csillogjon körülötte minden, csattogjanak a vakuk és a világ az ő harisnyáját bámulja, ahogy jön le a lépcsőn. Mert, gondolta kislányként, lépcső nélkül azért mégse választanak szépségkirálynőt.
 Ugyanis ezt a saját magának, szüleinek és környezetének való megfelelési kényszer diktálta. A mindennapjait ennek szentelte, úszott, tornázott, lovagolt. A szaunákat hasizomgyakorlatok követték és fordítva. Update kaják és kifacsart citrom leve egész nap. Na, és persze semmi bulizás.
  Huszadik születésnapja közeledett, amikor egy országos verseny végén a fejére került végre a korona. A kívánsága teljesült. Célját elérte, másra nem vágyott, hiszen szüleitől megkapott mindig mindent. Viszont ahogy az álom nélküli hónapok peregtek, egyre kedvetlenebbé és bánatosabbá vált.
  Akik mostanában látják, azt mondják, némán ül egy kőpadon.





 

 

A feleség

 

  Hétre voltak hivatalosak a vendégek, akkor kezdődött a házibuli. Nemrég költöztek be az új lakásba és a feleség már nagyon várta ezt a napot. Minden újonnan érkezettnek addig nem volt szabad leülnie, amíg körbe nem vezették az új lakásban. Mert a feleség úgy érezte, hogy részletesen meg kell mutogatni mindent, és be kell számolnia mindenkinek, külön-külön. Arról, hogy mit, és miért vettek és hogyhogy pont azt, és miért az került oda, ahova. Hogy került a terrakotta járólap az étkezőbe és miért éppen vonalkódra emlékeztető csíkokkal pingálták tele a fürdőszobát. A feleség élvezte ezt a helyzetet, hogy elmesélheti kalandjait az ikeás bútorokkal, és azt is, hogy végre elmondhatja, mennyire örülnek, hogy végre befejezték a költözködést, és legördült ez a súly is az ő és a férje válláról. Mert nem kis munka volt ez. Az egész onnan indult, hogy végre hitelt tudtak felvenni. Baromi nagy szerencsénk volt, mondta az este folyamán legalább harmadszorra, hogy megtaláltuk ezt a világos, csendes lakást. Mert tudjátok, jó ide hazajönni munka után. Nincs messze a villamos, könnyen benn vagyok a központban, és bárhol ott tudok lenni a csatlakozások miatt. Mert annyi közlekedési lehetőség van itt, és ezek ellenére semmit sem hallani az utcazajból. A szomszédokkal is könnyű volt, hamar befogadtak, családias szellem uralkodik a társasházban. Érzem, hogy itt akarom leélni az életem, ebben a környezetben, mondta minden vendégének. Amikor befejezte a feleség a bemutatást, asztalhoz küldött mindenkit, ő pedig kisurrant a konyhába. A benn borozgató férfiak szeme és szája elé hamarosan a gőzölgő libaleves került, ezt hamarosan még kijevi csirkemell és desszertnek rakott palacsinta követte. A vendégekkel kedélyesen és felszabadultan beszélgető háziak lelke valamiféle boldog elégedettséggel lett tele. No, meg a jófajta házi rizlingszilváni és az édeskés tokaji is fokozta a boldogságérzetet. Aki nem szerette a fehéret, mert épp olyanja volt, ihatott  Cuvée-t, kékfrankost, hisz volt az is. A házigazdák kitettek magukért. A vendégek jól érezték magukat, tánc is volt a hölgyek nagy örömére. A bulinak jóval hajnali kettő után az egyre inkább uralkodó kollektív álmosság vetett véget.
   Két héttel később a férjet előléptették, ő lett a cégnél a második ember. Illetve az első, ha a havonként egyszer látogató, inkább e-mailekben jelentéseket kérő vezért nem számítjuk. Az előléptetés jelentős fizetésnövekedéssel járt. Amikor este ezt elmondta a feleségének, mellékelve egy csokor celofánba csomagolt rózsával, az asszony átölelte és megcsókolta. Bociszemeit fátyolozta a könny, arcán élénk pír jelent meg, testét remegés futotta át. Szemöldökét ráncolta, ez akkor volt, ha nagyon elgondolkodott. Most éppen számolt, majd még egy csókot nyomott férje arcára és a következőt mondta:  
- Annyira örülök, hogy van remény arra, hogy ebből a pudvás, rossz, isten háta mögötti  lakásból végre elmehessünk!

 

Álomba ringató

 

  Lebegett.

  Mintha Andersen meséiben élne, érezte, pedig csak annyi történt, hogy már megint nem aludt. Hajnalban felébredt és csak forgolódott, párnáját harapdálva próbált elaludni újra, de nem ment, sehogy se ment, mert minduntalan előjött egy kép. Aztán több kép, több alkalom, mely, mint valami lebegés létezett vakítóra meszelt szobája falán. Tegnap este borral álmodta bele magát az éjféli csendbe, kollégákkal ünnepelték az év végét, és négy órai alvás után mégis felpattant a szeme és nem értette miért. Lassan kezdett eszmélni. Rájött arra, hogy hol van, és milyen nap lesz ma. Elkezdett gondolkodni a sötétben, nézte a falat. A fal fehér, régi a gondolat. Fekve gondolkodott, ami a legrosszabb, mert az ágyában egyedül fekvő ember ne gondolkodjon. Mármint ne gondolkodjon valakiről. Valamiről lehet, sok mindenről lehet, de valakiről nem. Az egyedüli egyedülálló régóta nem érzett ilyen mélyet. Eszébe jutott a tegnap délután, és a tapasztalat, hogy ilyenkor nem csak az odaragasztott kőtömb van a mellkason hanem, lentről, a gyomor tájékáról is jön valami bizsergésféle. Biztos volt benne, hogy nem hasmenés vagy valami más, ami bekörnyékezte. Az nem ilyen intenzív. Álmodhatott valamit, ezért lett csurom víz és ezért bizsereg, és ezzel az újbóli felismeréssel megpróbálta megtörni a gondolatmenetét, mert „ne már, hogy megint ilyen érzések” kerülgessék, megmozdult, felkapcsolni a villanyt. De nincs erre altató úgysem. Ha ugyan az, ha tényleg az. Pörög az agy, már nem is lehet tudni, mi a valós, mi az idilli, ilyenkor kell másra koncentrálni, mást csinálni, főzni fél négykor egy kávét, és szidni mindenkit, hogy, ó, a rossebbe, lehetett volna aludni kilencig is, ha már szabadságon van az ember. Vagy bekapcsolni a számítógépet, nézni rajta egy koreai filmet. És mivel az éles a hangok hajnalban jobban hallhatóak, mellé a szomszéd ökölcsapásait is hallgatni a vékony falon. Közben kivilágosodott, néhány holmit egy sporttáskába pakolt, s átbumlizott a városon, a vasútállomásig. Barátainál fogja tölteni a szabadságát. Könnyen elfogadta a meghívást, amikor egykori csoporttársa felhívta, hogy náluk tölthetné ezt a pár napot. Igazán. Úgyse láttad még a kicsit, haver. A hányásszagú váróterem közepén, ahol a jegyet megvette, iszonyatos tompaság lett úrrá tagjaiban. Felszállt a vonatra. Felborult bioritmusa következtében, képes lett volna már állva elaludni, viszont a fáradság már nem engedte. Az idegen vonat kocsi és az idegen emberek zaja közt egy kortárs szépprózával a combján olvasást színlelt. Eközben megint felderengett, megjelent, előbukkant, elméjében látható lett az a valaki, aki hajnalban is. Az, aki a villamoson, a metrón, a jegypénztárosnőben, a reggeli, és a későbbi kávéscsészében, a kinyomott fogkrém alakjában, a koreai lányban a filmen, a kulcsban, a kilincsben. Már megint izzad a tenyerem, jutott eszébe ez a régen hallott sor és teljesen egyetértett, mint életében már jó párszor, az egykori Bizottság együttes szövegével. Zseniális, gondolta és a tenyerét végighúzta farmerján. „Téged tartalak a legnagyobb tiszteletben”. Sóhajtott egy könnyűt, majdnem vidámat. „Nem volt szándékom beléd habarodni, de így alakult”.Van olyan, hogy valakinek minden rezdülete, észlelése tetszik? Van olyan, hogy egy lélegzésért, kifújt forró levegőért odaadnál szívesen bármit, csak érezd a kigőzölését a bőrödön, azt, ahogy odafújja kezedre a levegőt. Akarom ezt, gondolta, ezt az érzést, élményt, jóságot. Van olyan, mikor akarod hallani a sóhaját, látni a reakcióit, bármit is tesz. Érezni az illatát. Szemei villanásáért, fogain a tündérnevetésért rajongani, gondolta. Egyetlen lélegzet aranyfürtje illatából, a szája egyetlen csókja, kezének érintése többet ér, mint az egész öröklét nélküle, hangzik a kupéban egy laptopból, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre. Mint valami idétlen laterna magica, vetítek, gondolta. Lehet, hogy nem is igaz az egészből semmi. Mármint abból, hogy ő is így érez - e. Esőcseppek hullottak a földre. Láthatatlan tűk kezdték karcolni a szemhéját. Az ablakon folyt le a szitáló víz.
  Esőcseppek hullottak a földre. Az ablakon folyt le a szitáló víz. Mint valami idétlen laterna magica, vetítek. Esőcseppek hullanak…

  Arra ébredt, hogy hideg nyáltócsa gyűlik a zakója hajtókájára. Tompa csend. Kinézett, mindenhol ébenfekete éjszaka. A szerelvény áll. Körülötte már mindenki leszállt, üres a fülke. A kalauz elfelejtett neki szólni, ő meg átaludta az egész utat.

( A szövegben Kosztolányi Dezső, Örkény István, Krasznahorkai László, Peter Handke, A. E. Bizottság és Quimby - idézetek fordultak elő, torzított formában)




 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Belépés a Nagybetűsbe

 

  Szép vagyok. Nem én állítom, mondják. Magamat sosem tartottam annak, de ha már többen állítják ezt, akkor abban lehet valami. Egyébként hozzátartozik a kiegyensúlyozottságunkhoz, ha mondják. Ez motivál, és legyezgeti a női mivoltomat. Kell.

Június 3.

  Kristóffal egyre több a konfliktusunk. Mindig veszekszünk. Nem vagyok még készen arra, hogy összeköltözzem vele. Ez az alapja a veszekedéseinknek. Vagy a frász tudja már, hogy mi az alap. Úgy érzem, nem számíthatok rá mindenben. És nekem most nem erre van szükségem. Mintha nem figyelne rám eléggé. Fogalmam sincs mi tetszett meg benne, mostanában kifejezetten zavar. Legjobb lenne szakítanom vele.
  Az államvizsgámra készülök. Nem parázom tőle annyira. Lehet, hogy kéne, és az lenne egészséges. Nem tudom. És ébredhetnék mindennap pingponglabda nagyságú gyomorral, mint a szobatársaim. Ó, szegény lányok! Én bízom magamban.

 Június 10.

  Rögtön itt lesz a nagy megmérettetés, amit már négy éve várok. A szakdolgozatom szerencsére ötös lett, az opponensem egész jókat írt róla. Ez jó, mert értelmet ad a továbbiaknak. Kristóffal való kapcsolatomnak viszont nincs már értelme. Ez száz százalék. Tegnap visszaadtam neki azt a gyűrűt is, amit karácsonyra vett nekem.

Június 30.

  Sikerült. Meglesz a diploma. Nem volt nehéz, szinte mindent tudtam, és a dekoltázsomat se kellett a bizottságnak kivillantanom. Tegnap este elmentünk a csajokkal levezetni a feszültséget. Táncoltunk, meg minden. Össze is jöttem valakivel.

Július 2.

  Verejtékben feküdve ébredtem. A gyerekkoromban meghalt nagyapám jött felém, mosolyogva, tárt karokkal. A nappalinkban ültünk. A rokonok, akik ott voltak természetesnek vették, hogy a nagyapám is ott van. Hol voltál eddig, kérdeztem, és némán nézett a vizenyős kék szemeivel. Erre én összeborzadtam, éreztem a bizsergést, ahogy felfut a fejemig. Hason fekve tértem magamhoz, az összegyűrt lepedőm kifutott alólam. Ez milyen már?

Július 6.

  Megvolt a diplomaosztó. Apám még hajnalban is kesztyűért rohangált, mert abban kellett átvenni és nem kaptam eddig sehol. Pedig már a fél várost bejárta ő is, én is. Végül kapott, de akkor is, mekkora hülyeség ez az egész? Kesztyűben, száz fokban. Miért nem csak a dékán húz fel a kezeire ilyet, ha higiénés okokra hivatkozik. Hát nem?
  Az utána következő ebédre nem hívtunk rokonokat. Érettségikor volt össznépi banzáj. Anyuval megegyeztünk, hogy nem kell most ilyen. Csak a szűk család. Viszont meghívtam Lacit. Ővele jöttem össze múlt héten. Úgy érzem, szüleimnek szimpatikus. Tesómnak nem, de öcsémnek senki se, akit hazahozok. Szerintem féltékeny. Irigykedik azért, hogy nekem van, neki meg nincs. Bár neki is lehetne, ha nem lenne olyan kis lúzer majom. Egy éve szerelmes egy lányba és nem meri neki megmondani, mert attól fél, hogy elveszíti.

Augusztus 23.

  Hazajöttem a horvátországi nyaralásból, Krk szigetéről. Két hétre mentünk, de mintha kicserélődtem volna. Sok volt már nekem az egyhangúságból, az állandó magolásokból, le akartam már tudni az egyetemet. Változás előtt az életem, hamarosan munkát vállalok. Kellett valami, amivel doppingolhatom magam. Elvégre ez volt az utolsó szabad nyaram, vagy mi. Ott volt a barátom is, illetve neki köszönhetem ezt az egészet, ugyanis az ő ötlete volt, hogy engedjük ki közösen a fáradt gőzt. Középvezető egy multinacionális cégnél, évek óta nem volt szabadságon. Most összehozta ezt a Horvátországot. Örültem neki, hogy elhívott, összecsiszolódtunk, és úgy érzem, egy remek emberre találtam. Gáláns, udvarias és azon kívül, hogy jóképű, érezteti, hogy nem vagyok számára akárki.

Augusztus 27.

  Épp egy erdőben sétáltunk, mikor megcsörrent a mobilom. Állásinterjúra hívtak egy céghez, ahová még hónapokkal ezelőtt elküldtem az önéletrajzom. Kérdezték, hogy mikor tudnék bemenni, így megbeszéltük a holnapot. Kíváncsian várom.

Augusztus 30.

  A tegnapelőtti interjúnak nem igazán volt értelme. A fószer állandóan a lábamat stírölte, és inkább a fészbukos képeimről kérdezgetett. Nekem az ilyen hely nem gyere be. A Laci felajánlotta, hogy elhelyez náluk, de én mondtam, nem kell, mert az nem én vagyok. Sebaj, van még pár hely, ahonnan visszahívhatnak.

Szeptember 30.

  Kezdem érezni az úgynevezett valódi élet megpróbáltatásait. Nyáron még volt pénzem, mert akkor még járt az ösztöndíjam. De már nem jár. Nem akarom se a szüleimet terhelni, se a barátomat. Jó lenne már a saját lábamon állnom. Dolgozni szeretnék. Nem tudom mi lesz, ebben a hónapban nyolc helyről jött visszautasítás. Ha én ezt tudom előre, akkor igent mondtam volna annak a lábstírölősnek. De valahogy az ember mindig utólag okosabb.

Október 23.

  Rohantunk a forradalomba. Rohantunk, mert a mai ünnepi koszorúzáson találkozóm volt apám egyik gimnáziumi osztálytársával, aki azt ígérte, hogy segít. Főeladó a (…) Minisztériumban. Van rálátása arra a területre, ahol szeretnék elhelyezkedni. Amiért évekig gürcöltem. Ismeri a viszonyokat, tudja ki kivel játszik. Bízom benne, mert már nagyon kéne valami.

Október 24.

  Mégis kapcsolatokon múlik minden, azazhogy szükséges a helyezkedéshez. Ma reggel már be is hívtak interjúra. Szerintem össze fog jönni. Az, hogy egy kis rásegítéssel, az cseppet sem érdekel.

November 1.

  Ma volt az első napom. Közalkalmazott lettem egy oktatási intézményben. Ilyet akartam mindig is. Biztos munkahely, bár egyelőre három hónap próbaidő. Nagyon örülnék neki, mert közalkalmazottként jobban érezném magam. Ha összejönne és véglegesítenének. Bár a fizetés adott a bértábla szerint, de a munkaidő kötött és mellette még másra is marad időm. Rengeteg csoporttársam a versenyszférában helyezkedett el. Sokat keresnek, viszont a nyelvük is kilóg, úgy dolgoztatják őket. No, hát én ezt sose akartam. Nekem fontos, hogy szeressek bemenni és szeressek dolgozni, ahol a napom jelentős részét töltöm.

Február 12.

   Ma van a főnököm névnapja. Líviának hívják, szerintem a legszebb női nevek egyike. Gondoltam virággal lepem meg, mert fogalmam sincs, mivel lehetne még. Nem ismerem eléggé, a virág pedig mindig kedves dolog. Líviának pár éve van a nyugdíjig, de már alig várja, hogy ott tartson. Nagyon kedves és türelmes hozzám. Érzem, hogy kedvel, és nemcsak azért mert ő is jól ismeri azt a főelőadót, aki beprotezsált. Egyébként, a hónap elején hívatott az igazgató, akit még nem is láttam, hogy szeretne megismerni. Joviális úr ült szivarral egy ovális irodában. Előtte akták, felnézett, ahogy meglátott, azt mondta, örül, hogy itt vagyok és módosította a szerződésemet határozatlan idejűre. Ami jó, mert azt jelenti, hogy beváltam és a próbaidő után is kellek még.
  Laci is örül, hogy végre bejött nekem így a munka. Keveset találkozunk, én még a szüleimnél lakom, noha már kenyérkereső vagyok, kivehetnék albérletet is, de minek. Ezt a szüleim mondták, és nagyon jól esett. Lacihoz még nem szívesen költöznék, bár egyre erősebb bennem az érzés, hogy ő lesz az, aki.

Február 19.

  Kezdem érezni a viszonyokat, felfedezem, hogy ki tart kitől, és hogy ki van jóban kivel. Szemlélődöm. Nem barátkozom, nem bratyizok, egyelőre semelyik kolleganőmmel nem vagyunk jó barátnők. Betartom a három lépés távolságot. Munkaidő alatt a lehető legjobbat teljesíteni, a rám szabott feladatokat tisztességesen elvégezni, ha letelik a munkaidő gyorsan hazamenni és magánéletről egy szót sem. Ez az alap.

Március 14.

  Van egy leszbikus kolleganőm, mássága egy kicsikét zavar. Egymással szemben van az íróasztalunk, mégsem sikerült semmi normális viszonyt kialakítanom vele. Folyamatosan próbálkozik nálam, nem veszi észre magát, hiába hajtom el. Keresi az alkalmakat, hogy hozzáérjen a kezemhez, mutogatva beszél és állandón simogat közben. Nekem ez sok, nem tudom már, hogyan szereljem le. Feljelenthetem munkahelyi zaklatásért, de nem igazán akarnék kiszúrni vele.

Április 5.

  Albérletbe költöztem. Egyedül és nem akarok magam köré senki mást. Laciról kiderült, hogy végig etetett. Hazudott és hülyének nézett mindvégig és ez nagyon fáj. Házasságban él és én csak szórakozásra kellettem neki. Szokásos képlet, és azt hittem ez velem soha nem esik meg. Tévedtem. Fáj, hogy nem jöttem rá, hogy mennyire átejtett. Nem láttam a lényeget, nem vettem észre, hogy csak hülyít. Napok óta rosszul érzem magam.

Április 21.

  Sajnos odáig fajult a dolog, hogy tegnap feljelentettem a kolleganőt.

Április 30.

  Borzasztó dolog történt. Még most is remegek. Munkahelyi értekezletet tartottunk, ahol napirendre került volna a Verával való közös ügyem is. Ő az, akit feljelentettem. Valamitől bekattant és üvölteni kezdett, hogy hagyjuk őt békén, mert elég baja van neki. Agresszív lett, csapkodta az asztalt, aztán a saját arcát. Artikulálatlan hangon őrjöngeni kezdett, ott, mindenki előtt. Teljesen lefagytam ettől és rázott a hideg. Üvöltötte, hogy őt nem értik meg, és különben is, mindenki csak saját magával van elfoglalva. Nem bírtuk lenyugtatni. Felállt, tajtékzott a dühtől és lökdösődni kezdett. Ne szánjatok, és ne sajnáljatok engem, ordította. Kést vett elő és egy hirtelen mozdulattal a mellébe szúrta. Mire kihívtuk a mentőt, életét vesztette.

Május 12.

  A temetés után mesélte Lívia, hogy Vera egyedül élt. Sose tudta a leszbikusságát feldolgozni, csak alkalmi kapcsolatai voltak. Állandó társra vágyott, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem kell annak, akit megkedvel. Elhízott és bezárkózott. Depressziós lett és nem bírt kikerülni belőle. A magány végzett vele. Nem bírta elviselni, hogy nem kell senkinek. Ez annyira borzasztó.

 Június 3.

  Egy éve kezdtem ezt írni. Rengeteg dolog történt. Kikerültem az életbe. Megviselt vagyok és fáradt. Szeretnék itt hagyni mindent és máshol újra kezdeni.






























- Helló
- Jé..! Helló
- Megismersz?
- Hogyne.
- Figyelj.
- Mi van?
- Semmi van
- Követsz?
- Én? Persze.
- Miért?
- Gondoltam…
- Mire?
- Elkísérhetnélek?
- Persze, kísérj.
- Nem láttalak még erre
- Pedig erre járok mindig.
- Csak biztos máskor, mint én.
- Biztos.
- Az ám.
- Az.
- Nézd, milyen szépek a csillagok. Nekem tetszenek. Neked?



- Maradjunk itt.
- Miért?
- A másik oldalon mindig fúj a szél
- Miért?
- A házak miatt
- Valóban. A házak miatt.
- Nem szeretném, ha fáznál.
- Nem?
- Nem.
- Akkor maradjunk.











 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jelentésrészlet

 

....igazán sokat tűnődött azon, hogy mit is mondjon válaszként annak az ismerős férfinak, akivel többször láttuk presszókban ülve (Erzsike, Május 1.), kevertet iszogatva, moziból kijövet (Apolló, Átrium, Bástya), hangosan dúdolva, parkokban sétálva (Károlyi Kert, Halászbástya) ücsörögve-nevetve beszélgetni. Gondoljuk, hogy a gimnazista korú lány azért várt egy kis időt, mert nem akarta megsérteni régi ismerősét, vagy maga se tudta, hogy mitévő legyen. Mégis a többszöri találkozás után a férfi egy délután megkapta nemleges válaszát a lánytól, miszerint, nem szeretné, ha közelebbi, „ennél bensőségesebb”, másmilyen, kapcsolat alakulna ki közöttük. Ezt követően rohanva siettünk a férfi után, akit a lánytól megválva az Astoriától követtünk. Rendezetlen mozgással, valószínűsíthető, hogy megborult elmeállapotban, mégis határozott léptekkel haladt a Duna irányába. A kikanyarodó Pobedával semelyikünk sem számolt…





 

 

Falánkság

 

  Amikor Tordai Juli elhatározta, hogy egy ideig nem pasizik többé, akkor kezdődött minden.
  A férfiak szánalmas kis vakarékok, panaszolta esténként a cseten a barátnőknek, mindegyik csak azt akarja és utána annyi. A barátnők bólogattak, mindegyik a saját gépe előtt, hogy így van, így van, de mi lenne velünk, ha nem volnának. Mellesleg te is azt akarod Juli, vagy nem? Azért ez nem így van, fejezte be a saját részéről, és el se köszönt semelyiktől csak dühösen kikapcsolta a netet.
  Aztán másnap frissen ébredt. Egy marketinges cégnél volt középvezető és szerette azt, amit csinál. Kora reggel már benn szürcsölgette a „három az egyben”-t és aznap történt az is vele először, hogy éjfél már rég elmúlt mire beállt a lakópark mélygarázsába a céges autóval.  Ugyanis rájött, hogy mennyi mindent tudna még csinálni az irodában. Olyanokat, amik addig kínszenvedést okoztak neki. Toner-csere, fénymásolás, méretre vágás margóvágóval. Teljesen felpörgött attól, hogy ezeket valójában mindig is szerette, csak nem tudott róla. És mivel nem eléggé kreatív foglalatosságok ezek, ezért korábban mindig átpasszolta másnak.
  Viszont hízott. Több időt töltött benn a forgószékben, mint máshol, és keveset mozgott. Marokszám falta a csokoládét, a boldogsághormont tartalmazó kis golyókat. Napi háromszor ment le az automatához kolbászos szendvicsért és fornettiért a közeli látványpékségbe. Mivel sokáig ücsörgött az irodában, nem egyszer történt meg, hogy egy futárcégtől várt valami illatozó pizzát. Esténként meg egy feles vodka vitte ágyba, ettől tudott csak elaludni.
  Mindig arra gondolt, ha lesz ideje rá, elkezd sportolni, hogy egy kicsit fogyjon a zsír róla. Hétvégén általában több ideje maradt magára, de valami tartalmasabbat is szeretett volna. A gumi futószőnyeg úgyis megvár, gondolta, mert abban a házban volt, ahol lakott. Oda bármikor lemehet. Ehelyett inkább főzőtanfolyamot kezdett el.

  Két év múlva kellett csak a szívére megoperálni, mert akkorra már levegőt is alig kapott.















 

 

Felnőtt dolgok

 

  Alvás? Micsoda találmány.
  De veszekedésre ébredni nem jó dolog.
  A bátyám nem vitt magával locsolkodni, mert azt mondta, hogy kicsi vagyok, és különben is, ha nem kell engem magával cipelnie, akkor feleannyi idő alatt megjárja. Úgyhogy rábeszélte Anyukát, maradjak csak itthon, az mindenkinek jobb. Kiabáltak és csapkodták az ajtókat. Nem értem, egyébként miért jobb az, ha ezt gyorsan letudja, mikor ez az egész nap erre van szánva. Ilyenkor elmennek a férfiak, a nők meg várnak. Ez az illem már régóta. De hát végül is én még csak óvodás vagyok, mondják, ne foglalkozzak felnőtt dolgokkal.
  A jutkaovónéni meg a tilda is azt mondták, hogy ez egy fontos nap, és, hogy tisztálkodjunk meg rendesen és öltözzünk is fel szépen. A bátyám meg jön itt a gyorsasággal. No mindegy, találtam mást. Elfoglalom magam, ha nem mehetek, nézegetem a bartoserikát. Nem kell rosszra gondolni, ez egy mesekönyv. Anyuka szokott belőle felolvasni néha, de most a szomszéd bácsival van elfoglalva. Aki azért jött hozzá, hogy el ne hervadjon. Szerintem nem fog, de mindegy. Annyira megörült Anyuka neki mikor csöngetett, hogy majd kiesett a száján. Biztos megint autót szerelt a szomszéd bácsi és
olajos lett a keze.
    Megint.

 Olajosan jön hozzánk, sosenem tisztán. Biztos nem tudja az illemet, hogy ma csak tisztán és szép ruhában. Sok mesélni valójuk lehet egymásnak, mert még az ajtót is bezárták. Később kinyílt, nyikorgott egyet, csakhogy addigra már elbújtam a szekrény alá a bartoserikával. Lezuhanyozott nálunk a bácsi, halottam a víz csobogását, meg azt is, hogy énekel. Szappannal kell lemosni, nem csak úgy, ezt a tilda mondta, meg én is tudom, mert tudom. Csak azt nem értem, hogy miért zárják el a szomszédban minden héten a vizet. De hát én csak óvódás vagyok, mondják, ne foglalkozzak felnőtt dolgokkal.
  A tilda különben a dadus. Ő van délután, amikor a jutkaovónéni nincs. Csak akkor, ha azt mondom, hogy tilda dadus, az olyan mintha dadognék, és inkább nem úgy mondom. Egyébként is még fiatal, nem sokkal idősebb a bátyámnál. Csakhogy ő már felnőtt, még ha nem is öreg. Mert nem minden felnőtt öreg.
  Sejtettem én, hogy nem jön meg hamar a bátyám. A két óramutató egymáson, Anyuka ajtaja még csukva, megint elfelejtettek ennem adni. A bátyám biztos megint nintendózik a nagyobbakkal, meg minden mást, amit nem szabad kikotyogni. Így hát nem is kotyogok. De ez szép, hogy megfeledkeztek rólam. Még jó, hogy elérem a hűtőt. Nem értem én ezt. De hát én csak óvódás vagyok, mondják, ne foglalkozzak felnőtt dolgokkal.




Fesz van

 

  Hosszú kabátban járt, akár az angyalok. Fakasztotta és rothasztotta a tüdejét az élet igazi és ellenállhatatlan lényege utáni sóvárgás.
  Rosszkedvű lett, mert sok minden eszébe jutott. Fiatal lányok álltak vele szemben a tömött hatoson. Vihogó, vidám társaság, mindenki kezében pezsgősüveg. Áradt belőlük a könnyed üdeség, a bársonyos báj. A fékezhetetlen vágy az élet megismerésére. Nem voltak részegek, csak jókedvűek. Zavarta ez a jókedv, mert az ő vidámsága elszállt.
   Hátraszaltózott szívvel figyelt. A villamoson úgy állt a falnak cövekelve, mereven, rezignáltan, mint az Elveszett jelentés főszereplője abban a liftben. Ó, kibaszott Bill Murray! Néha belegörnyed az ember, hogy folytatni tudja az életét.
  Leszállt.

  Valami történt. Szomorú vagy, kérdezték. Nem. Beteg vagy, kérdezték. Igen. Mi a bajod? A hiány. És ez az, ami miatt oly ügyetlen vagyok, mondta. Kell a vágy a szerelemre. Hiszen nincs ennél vágyóbb és meghatóbb érzemény.

  Olyan jó veled.
  Amikor a vetítőteremben a film hangja fokozatosan halkul, felfigyel arra, hogyan rakosgatja egymásra a lábait, keresztbe, akkor a combjára feszülő harisnyájának a zizegése minden idegszálát leköti.

  Olyan jó a veled való minden. És olyan jó, hogy jó.
 
  Képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. Képes ámulatba ejteni. Kilépni a hétköznapok ömlesztett masszájából. Szeretek a régen letűnt idők illúziójától megrészegülve lépegetni, mondogatta. Mert az illúzióban bújik elő az igazi alapvető természetünk, s olyankor tudjuk meg, kik vagyunk, és miért.

  Hol voltál eddig, halotta tőle az első szeretkezés után. Hol?

   Fellélegzett, teleszívta tüdejét friss levegővel, és kiáltani szeretett volna jó hangosan. Megmondani a világnak, benne minden férfinak és nőnek, hogy itt van, megvan és mellette milyen jó a nyugalom. Szárnyal az ész. A test, a kéz. Elégedett, mámoros állapot.

   El kell válnunk, halotta tőle hónapok múlva.

   Varázstalanított élet. Sajgó bánat, önmarcangoló vád. Hol romlott el, merthogy veszettül elromlott valami. Véget ért. Vagy el sem kezdődött. Valami történt.
    A nagykörúti szél jéghideg kézzel nyúlt az inge alá. Ragyogott a hold, akár a neonfény egy elhajított sörösüveg szilánkján.


   Nyitott kabátban baktatott. Csak a nőkért érdemes élni, állapította meg újra, és újra, nélkülözhetetlen a társaságuk. Társaságuk hiányában a látványuk.  Vele él az a soha nem csökkenő vágy, amit az utcán sétáló nők látványa ébreszt. 
    Nézni a tarka utca lázas ritmusát.


( A szövegben Peter Handke, Kurt Vonnegut, Krúdy Gyula és Korom Attila, idézetek fordultak elő, torzított formában)




















 

Az öreg

 

  A láncdohányos postásnak orrsövényferdülése volt. Sok éve dolgozott már a faluban, mindenkit ismert. Nem is tűnt fel neki, hogy már vagy négy hónapja az öreg veszi fel a felesége nyugdíját is. Falu széli ház volt amiben laktak,  távol mindentől, rokonaik nem voltak, ismeretséget senkivel nem tartottak fenn. Az egyedüli látogató a havonta egyszer felbukkanó pénzes postás volt.
  Mindenki furcsállotta az utcában, hogy a  mindig nagyhangú asszonyt mostanában nem hallják, de az öreg azt mondta azért, mert ledöntötte a nejét az influenza. Az asszony valóban beteg volt, vírusfertőzéssel esett ágynak. Akkor fogalmazódott meg az öreg fejében, hogy végzetes cselekvésre szánja rá magát. Ugyanis jelentős összeggel tartozott egy ismert bukmékernek, amiről a felesége természetesen nem tudott. Az eltipmixezett pénzt vissza kell fizetni,  különben oda a kertes ház és talán még más is, ha a kért időpontra nem fizet az ukránnak.
  Az influenza adta az ötletet és így a felesége teájába  a szokottnál nagyobb dózisú altatót csepegtessen. Az asszony szíve hamarosan leállt, nem szenvedett sokat, és még hónapok múlva is ott feküdt a teste az ágyban. Az idős férfi elfüggönyözte a szobaablakot, kulcsra zárta az ajtót, az illúziót megteremtve, hogy tényleg beteg van a háznál. Ezután éldegélt csendesen, ahogy eddig, és várta a nyugdíjat. Csak azzal az édeskés, összetéveszthetetlen szaggal nem számolt, amit esténként - szellőztetéskor - lágyan fújdogált a szél.
























 

 

 

 

La visiteur



  Nem is vacsoráztam aznap, mert iszonyatos fáradságot éreztem a tagjaimban. Úgy gondoltam legjobb lesz, ha lefekszem és elalszom. Nem kellett semmi zene, semmi könyv, semmi film. Betakaróztam és másodpercek múlva már megszűnt számomra a külvilág.
  Sose zavart az ablakom alatt lévő udvari világítás. Nem szoktam behúzni a sötétítőfüggönyt, mert kell nekem, hogy éjszaka némi fény szűrődjön be kintről. Szeretem ha bevilágít, mert látom a szemben lévő ház tetején a cserepeket és ez ad némi megnyugtatást, hogy elaludjak.
Nem tudom miért, de már régóta így van. Ha pillanatokra fel is ébredek, megtudhatom azt is vajon leesett-e a hó, és csúszkálni kell e másnap. Időben fel kell készülni mindenre.
  Viszont erre nem tudtam készülni. Mert ilyen még nem volt. Valamire felriadhattam és ránéztem a mobilomra. Fél három múlt. Akkor alhatok még, gondoltam, és visszatettem a fejem a párnára. Egyszer csak furcsa érzés kerített hatalmába, mintha nem lennék egyedül a szobámban. Kómás agyam reflektált, hogy előző este egyedül értem haza. Nem hívtam vendéget, nem borozgattam senkivel, tehát következésképp nem lehet itt senki. Ezt a hipotézist azonnal megüberelte egy hang. Egy foszlány. Mert szuszogtak a szobámban. Hallom valaki lélegzését! Úristen, ki a halál lehet ez? Vagy mégis ő? Ez tényleg ilyen, mint a filmekben, hogy egyszer csak ott van? Erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem. És akkor megláttam.
  Az ablakom alatt ült. Kopasz, kövérkés férfi volt és a beszűrődő fényben látni lehetett, hogy egyenes derékkal és zárt lábbal ül a kedvenc fotelemben. Ijedtemben fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, de bevertem a fejem a könyvespolcba. A villanyt felkapcsoltam, a fejem fájt, és rájöttem, hogy nem álom ez, mert a férfi ott maradt. Meg sem mozdult. Sétapálcájával a kezében, kalapjával az ölében. A tojásfejű úr nem látomás volt, hanem vérvalóság, s én hangosan ziháltam a félelemtől, mert elkezdett a szája mozogni.
          -         Désolé, mon ami, mondta. Excuse-moi. Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni. Nevem Hercule Poirot, magánnyomozó vagyok…Illetőleg voltam. Elbocsátottak a forgatásról. Kirúgtak, nem kellek….nincs házam, nincs vagyonom! Még Miss Lemon sincs! Elalhatok itt magánál?
  Gyerekkorom óta szerettem nézni a történeteit a tévében. Rajta szocializálódtam. Kis ideig őmiatta akartam nyomozó lenni, de az én kis szürke agysejtjeim idővel aztán másféle irányba kezdtek el vándorolni. Ikonná nemesedett ő nekem, és alig akartam elhinni, hogy a szobámban ül. Pedig ő volt az kétségtelen, ugyanaz a szürke felöltő, vasalt nadrág, fűzős cipő. Magas homlok, szuggesztív tekintet, hamiskás mosoly és hát igen, a bajusz! Atyaisten, ez tényleg Poirot!
  Kiment az álom a szememből és nem bírtam magammal. Egy csomó kérdés fogalmazódott meg bennem, amit fel is szerettem volna tenni. Ijedtségem elpárolgott hamar, s úgy éreztem hatalmas szerencsében lett részem. Poirot a garzonomban. Szerettem volna tudni, hogy hogyan lett nyomozó, és mi kell ahhoz, hogy az ember megoldjon rejtélyeket, és egyáltalán milyen a világ első számú detektívének lenni? De ő arra kért, hogy reggel beszélgessünk, mert fáradt. Felajánlottam, hogy aludjon a galérián, de ő ottmaradt a fotelban, azt mondta, neki ott most megfelel. Takarót kért, levette a zakóját, majd jó éjt kívánva, horkolásba kezdett.
  Lekapcsoltam a villanyt. Aludni próbáltam én is, de azért percenként kilestem a paplan alól, hogy ott van e még. Ott volt a Mester, igen, s erre egyszer csak álomba zuhantam.

  Másnap reggel későn ébredtem Már megint nem szólt a mobil. Zavaromban éjjel biztos lehalkíthattam. Ugrottam egyet, mert csörömpölés hallatszott a konyhám felől. S káromkodás francia nyelven. Aztán rájöttem, hogy az éjszakai látogatóm motoszkál. Kikászálódtam az ágyból, megtapogattam a hajam (mindig ez az első) és konstatáltam, megint egy álmos forgószél lett belőle. Poirot mesteren viszont nem látszott, hogy elfeküdte volna a haját. Igaz, hogy ülve aludt, és az úgy nehéz. Köntösben és házi papucsban lábos után kotorászott a konyhaszekrényemben.
             -         A reggeli adag forró csokoládé nélkül, mon ami, nehezen indulnak be azok a kis szürke agysejtek.
  Mondtam, nincs itthon semmi ilyen, kakaót nem is szoktam venni. De ha gondolja, meghívom a munkahelyemen, a büfében. Annál is inkább kedves Mester, mert nekem hamarosan be kell érnem. Nem értette mire ez a nagy sietség, miért ez a rohanás. Ma mindenki rohan, mondtam a zuhany alól, már nem úgy van az, mint volt régen. Felkelünk, és máris rohanunk dolgozni. Miért, ennyire szeretik, kérdezte. Nem, de mit csináljunk, ez van, feleltem. Pislogott egyet, nem értette. De ha gondolja, maradjon itt. Megmutattam hol a pótkulcsom, elmagyaráztam hol a Spar. Ott tud venni kakaót, s egyéb mást is, ha van pénze. Nem volt neki, így adtam. (Hónap eleje volt még.)
  Alig vártam, hogy vége legyen a munkának. Fejemben listát készítettem a fontosabb kérdésekről, amiket már tegnap fel akartam tenni. Hamarosan fájront lett, én meg rohantam haza. Útközben vettem töltött muffin-t, mert valahogy az volt az érzésem, hogy egy Angliában élő detektív szeretheti az ilyet.
  Kinyitottam a lakásajtót és Poirot ugyanabban a pózban ült, mint amikor először megláttam. Valami rózsaszín pudingot majszolt és fintorgott, hogy nem az igazi. Abban a boltban vette a port, meg a tejet, ahová mondtam, hogy menjen el. Azt mondja, evett már jobbat is. Hát persze, hogy nem az igazi, mert ez a huszonegyedik század, és ezek az általunk kapható tejek jóformán még tehenet se láttak.
  Észrevette kezemben a muffinokat, és köhintve kérdezte, hogy kié. Gyorsan neki is látott, én meg nem győztem tátani a szám. Befalta az összeset. Ezért van ennek ilyen nagy bele. Mert folyton édességet majszol.
  Aztán elkezdett beszélni. Nagyon köszöni, hogy meghúzhatta itt magát, mert az az átok producer kiírta a sorozatból. S nem volt hová mennie. Elvették a lakókocsiját, és azt mondták ő már öreg, meg különben is. Unják a szeszélyeit. Ezentúl dublőr fogja helyettesíteni őt, mert csak egy bajusz kell és némi számítógépes animáció, mondta a rendező Ez a kijelentés teljesen kihozta a sodrából. Belepakolt a vulkánfíber bőröndjébe és sértődötten otthagyta a produkciót. Darab ideig a Petőfi hídnál kóborolt, aztán hamar rájött, hogy nem bírna ki egy éjszakát sem a szabad ég alatt. Ott dobták ki a filmgyári transzporterből, mert a stáb itt forgatta Pesten a Hová tűnt Agatha? című film remake-jét. Mert tudja, folytatta Poirot miközben lekefélte bajszáról a muffinmorzsákat, szülőanyám, az a banya, amikor eltűnt 1926-ban, akkor a maguk Balatonjánál korzózott. Többen látták akkor.
  Hirtelen felállt, és megsimította petyhüdt hasát. Szerda van, és ma indul a vonat a Nyugati Pályaudvarról. Indulok Bécsbe, onnan Belgiumba. Igen, mon ami, Poirot több mint száz év után hazatér, mondta. Egész nap egyedül voltam, végre nem nyüzsögtek körülöttem hülye filmesek, és volt időm gondolkodni. Száz év magány után. Azon, hogy csajozni a szülőanyám, a banya miatt nem csajozhattam. Nem írt nekem ugyanis olyat, amiben alkalmam lett volna. Illetve egyszer egy orosz szőrmebundás nővel kellett, hogy etyepetyézzek. Egy egész epizódon át! És ráadásul olyan little chicken volt. Képzelheti!
   Útra kelek, és megkeresem azt a csokoládégyáros kislányt, akit annak idején elhagytam, mikor politikai okokból kényszerültem távozni hazámból. Cherchez la femme. Nyomozásba kezdek az elszalasztott lehetőségeim után. Szóval, nagyon köszönöm még egyszer, hogy itt éjszakázhattam, de Poirot-ot várják, mennie kell. Au dieu. Merci monsieur, és megemelte a kalapját.
  Amilyen gyorsan és titokzatosan jött, úgy távozott. Köddé vált, lila, illatosított füstfelhő maradt utána. Arra, hogy nem valami drog hatása alatt voltam, és tényleg meglátogatott, otthagyott névjegykártyája a bizonyíték. Hátoldalán kalligrafikus kézírással: Cherchez le motif.
  Napok múlva jöttem csak rá, annyira megzavart a távozása, hogy nem is tettem fel neki a kérdéseimet, amiket szerettem volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mese

 

  Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember annyira szegény volt, hogy még sapkára sem tellett neki, ezért esőben ázott, télen meg fázott. Egész nap az utcákat rótta. Ment meg mendegélt, mígnem egyszer találkozott a királlyal (Király Pál, házmester, később: közös képviselő ugyanott). Azt mondja neki a király: Figyelsz ide, te szegény ember! Látom idegen vagy itt, mert olyan furcsán mész és különben sem ismerlek. Pályázatot írtam ki arra, hogy aki a kutyagumikat elhajító angyalföldi kutyatulajdonosokat ténykedésükben megállítja, azé lesz a fele királyságom. Ja, meg  a lyány aki olyan, hogy közben a napba is lehet nézni. Vállalod e ezt, te jöttment? Oké király, harmadnapra megállítom a folyamatot, mondta a szegény ember.
  S csakugyan megtörtént. Már csak az a megszáradt ürülékhalmaz terült el a vadonatúj térköveken, amit a pár napja arra járó szelindekek hagytak. Új nem keletkezett.
  Lett is öröm, hiszen csoda történt. A szegény ember jutalomban részesült, a király betartotta a szavát. Vagyona felét tényleg ráíratta a hülye, lakást kapott. Valamint metálszürke Porschét, és jól jövedelmező állást is kapott, aminek vagyonából fél év múlva megvehette a királyság másik felét. Hálás volt a király, hogy megtisztult az utca. Pedig ha tudta volna, hogy a szegény embernek voltak csak egyedül kutyái, senki másnak. Ha tudta volna. Ha tudta volna. Az én mesém is másról szólna.

Kari bácsi

 

  Akkora volt, mint egy szekrény.
  Lapátkezével meg kellett fognia a falat, hogy el ne essen. Kari bácsi jelentős mértékű alkoholmennyiségtől átázva ért haza („berúgtam, bazdmeg"), és leült a panelház bejárati lépcsőjére. Lihegett, szuszogott, röfögött, és arra jött rá, hogy a társasház lépcsője a legalkalmasabb neki most a pihenésre. Munkából ért haza, szombatonként nagybőgőn játszott a kisváros neves éttermében. Ma kicsit belehúztak a dajdajozásba, mert egy helyi potentát ünnepelte a neve napját. Az elfogyasztott barackpálinka és a rizlingszilváni mennyiségétől bágyadtan ült a hajnali derengésben.
  Kigombolva nyakán az ing, nyakkendője elvesztve rég. Vizenyős, szürke szemeivel meredten bámult maga elé. Elkezdte azt, amit a fél ház már tudott, a másik fele meg sejtett.  Azt, hogy miért nem akar felmenni hajnali ötkor a lakására. Ehhez húsos ujjain számolni kezdett.
- Kurva lett a feleségem. Kurva lett a lányom. Kurva lett az anyósom... Lassan már azt veszem észre, hogy kurva lettem én is.

  Ült még egy kicsit, aludt is egy kicsit, majd feltápászkodott és elindult felfelé.




Rám nézett

 

Ahogy előbb rám nézett, és csak utána emelte a szájához a poharat Sophie, és ivott a borból, az olyan csodálatosan őrjítő és vadító volt egyszerre, hogy úgy éreztem, hogy ezt mindenképp le kell írnom egy papírra, rá tudtam volna ugrani, annyira mámorító volt valahogy az egész, de ahogy most itt állunk sokan, le kell gyűrnöm  ezeket a gondolataimat, mert  még  zsong a fülemben  az utazás zaja, a repülőgép, ahogyan felszálltunk, de most  itt  igaz, hogy lombok vannak  körülöttünk, meg madarak dalolnak a fákon, és szép és lenyűgöző az egész hely, mert vidéken vagyunk, otthon te nem látsz ilyet, ilyen varázslatos vidéket, de a kilenc fős csoport előtt, akikkel eljöttem ide, előttük vissza kell fognom magam, hiszen bármennyire is tajtékzik ilyenkor az ember, nem vagyunk egyedül Sophie, igaz, hogy szép a táj, a háttérben ott az Akropolisz, gondolnánk, ahogy a régi görögök csinálták, úgy és ott csinálnánk mi is, egy lepedőben, az Akropolisz tetején, ott valahol a Parthenón mögött, hátul, valahol egészen bent, a fák közt, de inkább megpróbálom elhessegetni a gondolataimat Sophie-ról, megpróbálok nem rá nézni, mert hát szokott ő ilyet, megpróbál zavarba hozni, viccesen, de most  tényleg nem nézek rá, és másra gondolok, és egyből megfog az, hogy minden más itt, az illatok és az  ízek is, és kérdezték, hogy megkóstoljuk a bort? persze, hogy igen, mondtuk egyszerre, köszönjük jól fog esni, és elvégre sokat utaztunk, és én személy szerint is vágytam már a görög ízekre, hogy specialitásokat kóstolgassak, mert én még Pesten mondtam Sophie-nak, hogy már nagyon kell nekem ez a néhány nap csendben, tiszta levegőn, és majd addig alhatok ameddig akarok, persze csak kezdetben, utána barangolunk majd sokat, így terveztük, és ma reggel ahogy elindultunk, Budapestről még esőben, és saras is lettem eléggé, mert egy tócsába léptem, és meg kellett várni míg megszárad, amit itt Görögországban vakartam már le egy vécében, és most, annyi repülés után, mert én még azt soha, még nem utaztam repülőn, mert a múlt évben is kocsival hoztak le a barátaim, de a repülés az  új volt, épségben leszálltunk, és nem is értem miért féltem ettől annyira, szóval most kifáradva érzem magam, mindig megvisel az utazás, bármekkora is legyen, én legtöbbször visítok ha utazni kell, aztán legyűröm ezt is, mint most, ahogy ezt a Sophie-dolgot próbálom, azt ahogyan ő rám nézett az előbb, szóval legyűrtem ezt a dolgot is akkor magamban, és lám ideértünk, és ha különböző helyekre akarunk elmenni ahhoz utazni kell, és hát néha célszerű repülni mert  az egyszerűbb, de Görögország tényleg szép, és el lehet lazulni, tavaly legalábbis sikerült a kikapcsolódás itt, nem a tengerparton  persze, hanem a mászkálás kis falucskákban, felszippantani az illatokat, a levegőt, a füvet, a vidéki életet, helyi jellegzetességekkel találkozni, és ez jó, hiszen ezért jöttünk ide, ilyenekért,  ezt akartuk, igaz, eredetileg nem azt, hogy ennyien ideállítunk Sztavroszhoz és Estellához, csak ketten jöttünk volna, de én elkottyantottam magam még otthon, a kollegáim előtt, mert beszélgettünk arról, hogy ki volt már Görögben, és erre, hogy tudtok ott valami jó helyet? kérdezte azt hiszem az Andris, én meg, hogy vannak görög barátaim persze, felhívom őket, hogy mi a pálya, fogadnak-e, azok azt mondták igen, oké, elvégre miért ne mehetnénk, együtt a négy fiú, hiszen kéne már egy jót a kollegákkal is lenni, nem is tudom, és amúgy jóban is vagyunk egymással, meg ránk is férne már a pihenés gondoltuk, Andrissal, a Totóval és a Bécivel  négyen, és miután ez összejött, mármint, hogy mehetünk nyugodtan mert fogadnak, gondoltuk mindenki hozza el a párját, és persze Bécinek akkor még nem volt, gyorsan be is szerzett egy lányt, egyenesen Dél-Afrikából, egy egyetemistát, és jöttek még plusz lányok is, már úgy értem pár nélkül, két lány, így lettünk tízen velem együtt, szóval az egyik lány, az Andris barátnőjének, még az egyetemista csoporttársa, még régről, kinn is született Görögországban, de egyébként magyar lány, ő segített nekünk a repülőtéren, meg Athénben is, a városban, ő volt a vezetőnk, amíg meg nem érkeztünk a szállás- és kenyéradó öregünkhöz, de egyébként mi már többször voltunk ott Sophie-val, tavaly kétszer is, és azt is többször mondták  Sztavroszék, hogy menjünk jövőre, vigyünk el másokat is magunkkal hozzájuk, nagyon vendégszeretők, szeretnek minket, amióta volt egy ügy, melyben a görögnek elintéztem valamit, akkor ismertem meg őket, még Bécsben, tavalyelőtt márciusban, szóval azóta nagyon hálásak, és most ahogy itt áll, mosolyogva, látszik, hogy örül nekünk az öreg görög, és mondta egyből, hogy asztalhoz! és jóformán ki se pakoltunk még, és vörös színű volt a bor amivel megkínált minket, és testes és nehéz is, mondták néhányan, még azok is akik nem is tudták miről van szó és kóstolgatták amit az öreg Sztavrosz lopott nekünk a hordójából, az Mavrodafni volt amit hozott, alig bírt tőle feljönni a pincéből, már nem győzött minket várni, és hát valamivel el kellett múlatni az időt addig míg meg nem jöttünk, ezt a felesége szemvillanásából sejtem, ahogyan villámokat szór Sztavroszra, mert ismerem már annyira, egyébként ő is már nagyon várt minket, kötényben  szaladt ki, mikor halotta, hogy megjöttünk, tehát mikor a görög felért nyomban szét is öntötte, megízleltük, érdekes volt, híres görög borfajta, a Recinával együtt, az is volt persze, azt is gyümölccsel ajánlják egyébként, kinn is volt a tálban a szőlő, meg valami barackféle is, azt nem ismertem, és volt olívabogyó is, de nem ám úgy, mint otthon, ilyet már rég ettem, a bortól viszont páran be is rúgtak, hú, a Tomi meg a haverja azok aztán nagyon! mert hiába, az éghajlat, a meleg, ilyenkor ugye könnyebben elfárad az ember, a szervezete még nincs hozzászokva, még nem állt át a sajátságos klímára, mondom később volt aki rosszul lett, főleg az Orsi, meg az a kékpólós lány is, akinek sose tudom a nevét, számomra kimondhatatlan neve van, Dél-Afrikából való, és a kajától is rosszul lettek, jól bezabáltak, utána mentek a budira, a kert végébe, ki hova tudott, pedig ezt nem szabad, ezt a mértéktelen evést, pláne új helyen, ezt minden utazónak tudnia kell, tudni kell várni, csak hát eléjük tették, és gondolom, elkezdtek falatozni a kecskesajtból, és a különböző húsokból, amik ott voltak, meg a szőlőből, de már csak a szemük kívánta a végén, és ez lett belőle, és közben ahogyan akkor rám nézett, és csak utána emelte a szájához a poharat Sophie és ivott, az csodálatosan őrjítő és vadító volt, hogy ezt mindenképp le kellett írnom.























 

 

 

 

Lenyűgöző Oktogon

 

 Tökideg.
 Ez a sofőr is tökideg.
 Tutyika maradjál, ez még nem a miénk. Várjál még.
 Láttad milyen volt a sofőr? Tökpiros.
 Hát öcsém, ez vagy vértolulásos, vagy már megint dugó van a Dózsán. Nem is értem, hogy bírják ezek.
 Mondom, ne szálljál fel! Nem érted? Hagyd elmenni.
 Nézd már, a fene essen belé, még le se szállt és már rágyújt. Nem zavarja a többi ember körülötte, abszolúte nem. Leszar ez mindent, csak már pöfékelhessen.
Hoppá, leejtette az öngyújtóját! Jóvan, isten ma is fenn van. Jóvan.
Nem az a baj, hogy szívod, haver, hanem, hogy én is szívom.
Pedig én sose szívtam.
Így van, vagy így van? Ugye, Tutyi?
Nahát.
Ezek úgy sietnek, hallod, mintha muszáj lenne.
Pedig mi aztán tudjuk, hogy úgysincs értelme a sok rohangászásnak.
Te, nem kéne ezt ezeknek megmondani, mi?
Hehe.
Nézz oda, mint a mérgezett egér, az is, hogy siet abba az izébe. Hát mekkora az, ami a lábán van? Csoda, hogy orra nem bukik.
Nem lehet ilyenbe járni, még a Holdon se. Még hogy divat!
Megmondom én, mi van!
Az a pár impotens, a nagy asztal mögött kitalál valamit, a jó nép meg beszopja!
A hülye férfi meg megveszi a nőnek, mert az látta az újságban.
Igazam van vagy igazam van?
Mi, Tutyi? Hehe.
Ne mondja nekem senki, hogy az a bumfordi valami a nők lábán szép és kényelmes.
Mert nem az.
Vagy ott az a ribancrendszám, tudod, ami ott van a derékon.
Hát minek az, mondd?
Szülés után csodásan néz meg sikálja a bőrét, mert szarul néz ki.Nézz körül, biztos látsz ilyet. Mindnek ki van a bele, úgy rohangál, és kis idő múlva meg ott a vesebaj.
Nem értem én ezt.
No, ez a busz se a miénk. Milyen nyüzügék szállnak le?
Most ezek fiúk vagy lányok?
Valamelyik nap is, érted,  állok itt a megállóban várom a buszt. Szemben nyit a Meki, az emberek rohantak befele. Azért ilyen kövér mindegyik mert a Mekibe be, a Mekiből ki, Mekibe be. Mindég.
Na. Egy nő rosszul lett az utcán. Öcsém innen láttam, hogy összeesett.
Bukott egyet fejjel előre és elterült. Az emberek meg kerülgették, azt hitték biztos kandi kamera. És mindegyik siet.
Biztos radioaktív sugárzás van az Oktogonon.
Kerülgették Tutyi, mint a kutyagumit.
A biztonsági fószer jött ki, hogy mi van.
Hát mi? Semmi, csak valaki majdnem elpatkolt.
Innen néztem a megállóból, mondom.
No gyere, mert a következő busz már a mienk lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miért ölték meg Zsuzsannát a vének?


   A szomszéd bakfis minden este meztelenül csobbant a ház háta mögött fekvő medencébe. A ház omladozó kerítésénél a nyálukat csorgatták az arra járó Fogatlan Vének. Még lábujjhegyre se kellett állni, vagy bakot tartaniuk egymásnak, hogy belássanak. És ők már évek óta arra vártak, hogy történjen valami olyan, ami megédesítheti hétköznapjaikat. A lány szülei hónapok óta Brüsszelben éltek, diplomaták voltak. Nem vitték magukkal, mert azt szerették volna a szülők, ha ő itthon érettségizik le. Brutális meggyilkolása után a Fogatlan Vének beismerték tettüket. A gyilkosságot ők követték el, és a sóvárgás okozta hajtóerő volt a tett rugója.

















Ugyanott

 

  A negyvenhetedik szélességi és a tizenkilencedik hosszúsági fok kereszteződésénél egy barna moszat úszott el. Érdeklődés híján akkor még nem lehetett beszélni fokokról, de még kereszteződésekről sem. Sőt, semmiről. A vízben mindenféle úszkált, csend és béke csillogott. A fejét sem ingatta senki, sem előre, sem hátra, mert még nem volt olyan senkinek.
  Boldogság.
  Majd mindenféle földrajzi erőviszony következtében kiapadt a víz, eltűnt, és akkor lőn fránya nagy aszály, ahol porzott minden, mindenütt.
  Aztán egy elcsellengett trák hadtest zászlaja karcolta a levegőt. Bumfordi egy népség a trák. Vérszomjasak, ami elébük került, abból másnak semmit sem hagytak Mindent felfaltak nyersen. Az eltévedt szabadcsapat zászlósa, szabad kezében speciális szerszámmal - trák bozótvágó késsel - elől, míg a társai szorosan mögötte, hadonászva. Aztán nagy nehezen rájöttek, hogy kocc haza, mert nagyon messze kerültek a főnökségtől.
  Később két szakállas avar fejes salátát termesztett a földön, s ha nem lett volna a magyarok bejövetele még mindig azt csinálnák, negédesen dalolászva a lemenő nap fényében. Az egyik kis avar, aki fél méter sem volt még, feladatot kapott, hogy vigyázzon a betakarított terményre, nehogy lecsapjon rá valaki. Ez így ment addig ameddig termőképes volt a föld, majd újból gaz, susnyás, és mogyorófa bokor nőtt oda. Hosszú vesszőkkel.
  Ezt követően az erdőt legyalulták, mert a közelben csordogáló folyó miatt a magyarok egy várost építettek oda. Ott húzták meg a határát és felépítették a várfalat.
 Majd egy piromán tatár horda ténykedése miatt a város három nap alatt leégett. Messziről bűzlött évekig a föld. Aki élve maradt elmenekült onnan, aki meg nem, az nem.
  Az elmocsarasodott terület évszázadokig az enyészett fellegvára lett. Lidércek és koboldok csapata népesítette be, kik karöltve táncoltak a tündérekkel a sápadt holdfénynél. Fogukat villogtatták egymásra.
  Mígnem egy arra járó lovas – nevezzük, ahogy akarjuk -, rájött, hogy itt még nincs lakott terület. Nosza, kiáltotta el magát, és lett légyen, ismét megindult az urbanizáció.
  Az időszakot, amit a történelemtanárok, Török világ Magyarországon címmel darálnak le az iskolákban, könnyen túlélhette ez az egykori lápvilág, mert egy felkapott és divatos fürdő létesült ott. Turbános nagyurak és dagadt vezérek nyújtóztatták kékeres lábaikat, és görbe háttal poshadtak a vízben.
  Mindaddig, amíg az ki nem hűlt.
  Miután a második világháborúban bombatalálat érte a fürdőt, az épületet életveszélyesnek nyilvánították, le kellett bontani. Újból kinőtt rajta a gaz. Mansfeld Péterék jártak oda focizni.
  Aztán pár évre rá gyár létesült ott. Felépítettek egy szegelőcsarnokot is, állandó volt a kalapácsolás. A közeli folyó szelíden továbbította a hangokat, megnyugtatva az ország népét, hogy itt tevékeny termelőmunka folyik. A XX. század nyolcvanas éveiben kissé átalakították a gyárat. Lekerült az igazgatóság arra a helyre, ahol régen a trákok vonultak végig. A vezérigazgató szekrényének a sarka pont ott állt, ahol a harcos zászlóját lengette az akkori szél.
  A rendszerváltás apropójából szétlopkodták a gyárat. Mindent vittek, amit értek, még a csempéket, téglákat is kihúzták a falakból, hiszen jó lesz az még valamire.
  Azt mondják, hogy most meg valami pláza épül ott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Közös szoba

 

18:56 tomi27 belépett a szobába
19:17 tomi27 kilépett a szobából

17:29 tomi27 belépett a szobába
18:02 estella belépett a szobába

18:03 tomi27: Helló!
18:06 estella: Helló!
18:07 tomi27: Kit keresel?
18:08 estella: senkit.
18:08 tomi27: ezért vagy fenn az oldalon? mert nem keresel senkit?
18:09 estella: egyvalakit keresek.
18:09 tomi27: és találod?
18:11 estella: sok itt a nyomi
18:11 tomi27: hát, az biztos....te, én is egy valakit keresek. nem keressük együtt?
18:13 tomi27: egyébként miért nincs fenn képed?
18:13 estella: neked sincs.
18:13 tomi27: igen, nemrég regiztem, de teszek majd fel.
18:14 estella: ok.
18:14 tomi27: Honnan írsz?
18:15 estella: Bp. Te?
18:15 tomi27: én is.
18:15 tomi27: elmondanád, hogy nézel ki?
18:15 estella: átlagos testalkatom van, átlagos lány vok.
18:15 tomi27: értem. és milyen kapcsolatot szeretnél találni?
18:16 estella: nem is tudom. semmiképp se egy éjszakásat.az nem én vok. inkább a belső értékei legyenek fontosak, de a külső is számít.
18:16 tomi27: igen, én is hasonlóan gondolom, fogjon meg benne valami, ez a lényeg.
18:16 tomi27: tali?
18:16 estella: ó, nem korai az még? de rámenős vagy! bele a lecsóba, mi?
18:16 tomi27: tudod, nem szeretek csetelni, a személyes talikat jobban szeretem.
18:18 estella: pill. teló.
18:18 tomi27: ok.
18:32 tomi27: vagy?

18:41 estella kilépett a szobából
18:41 tomi27 kilépett a szobából

22:07 tomi27 belépett a szobába
22:07 estella belépett a szobába


22:07 tomi27:  van kedved borozgatni velem?
22:07 estella: Te tényleg in medias res vagy!
22:07 tomi27: Ezt nekem írtad?
22:07 estella: Ki másnak tomi27?
22:08 tomi27: jah...
22:08 estella: mindig a dolgok közepébe vágsz? nem is ismerlek még.
22:08 tomi27 ez igaz, de ezen segíthetek
22:08 estella: a türelmetlenség nem jó tulajdonság....mindennek eljön az ideje, nem tudtad?
22:08 estella: kedvenc gyerekkori könyvemben van ez
22:08 tomi27: tehát akkor szereted a könyveket?
22:09 estella: igen. szeretek olvasni.
22:09 tomi27: és miket?
22:09 estella: mindenfélét. sokat utazom és amikor munkába indulok a buszon mindig olvasok.
22:09 tomi27: és hol dolgozol?
22:10 estella: azt még nem szeretném elárulni. legyen most elég annyi, hogy az építőiparban.
22:10 tomi27: ez komoly?
22:10 estella: teljesen. nem hiszed?
22:10 tomi27: ha Te mondod!
22:10 estella: most viszont mennem kell. 
22:10 tomi27: holnap leszel?
22:11 estella: Lehet. Jó éjt.
22:11 tomi27: neked is.

22:11 estella kilépett a szobából
22:11 tomi27 kilépett a szobából

17: 16 tomi27 belépett a szobába
17:24 estella belépett a szobába


17:24 tomi27: Helló! Hogy vagy?
17:24 estella: Szia!
17:24 estella: Köszönöm jól! Te?
17:24 tomi27: Megvagyok.
17:24 estella: ezt nem éreztem valami meggyőzőnek.
17:24 tomi27: jól vok. most értem haza a munkából. Picikét elfáradtam ma.
17:24 estella: és rögtön leülsz a gép elé? miért nem pihensz?
17:25 tomi27: igen, így szoktam. ha hazaérek szeretnék valakivel kommunikálni.
17:25 estella: ennyire hiányzik a beszéd? nincs kivel beszélned?
17:25 tomi27 igen, egyedül élek.
17:25 estella: értem.
17:25 estella: van ilyen.
17:25 tomi27: illetve a tesómmal, de ő nem számít

17:28 estella belépett a szobába

17:28 estella: kidobott a gép...bocsi
17:28 tomi27: gondoltam, hogy valami ilyen van.
17:28 estella: majd mondom a bátyámnak, mert egyre többet lefagy.
17:28 tomi27: az rém idegtépő tud lenni
17:28 estella: micsoda?
17:28 tomi27: amikor valamiben benne vagy és hirtelen abba kell hagynod, és nem tudod folytatni
17.29 estella: jah....hát igen!
17:29 tomi27: ..pedig akarod.
17:29 estella: igen, az zavaró.
17:29 tomi27: Te dolgoztál ma? Milyen volt a napod?
17:30 estella: igen, dolgoztam. volt pár hülye ügyfél ma is. De hát azok mindig vannak.
17:30 tomi27: igen, azok nélkül nem teljes a nap.
17:30 estella: Te mit csináltál ma?
17.30 tomi27: nekem is voltak nehéz perceim dilettánsok miatt
17:30 estella: ó, milyen diplomatikusan fogalmaztad meg, hogy mennyire tele lett a...
17:31 tomi27: a hócipőm?
17:31 estella: ... hát, ha te úgy hívod....
17:31 tomi27: nem, alapvetően szeretem, mert hát egész nap ott vagyok. ha jól akarom érezni magam kell, hogy szeressem azt a helyet, ahol egész nap vagyok.
17:32 estella: igazad van, ha nem akar az ember agyzsibbadást kapni, akkor úgy kell alakítani a dolgokat, hogy jó legyen. tetszik a hozzáállásod!
17:32 tomi27: köszi. igyekszem.
17:33 estella: :)
17:33 estella: és mit szeretsz csinálni munka után? mindennap net?
17:33 tomi27: neem. mozi, sörözés, meg a fles
17:33 estella: na, hát akkor vannak barátaid?
17:33 tomi27: mondtam, hogy nincsenek?
17:34 estella: végül is nem...és mit láttál utoljára?
17:34 tomi27: moziban?
17:34 estella: nem, a söröskorsó mélyén....hát, persze, hogy a moziban
17:34 tomi27: nem is emlékszem
17:34 estella: jó lehetett
17:35 tomi27: olyan sok filmet nézek, hogy nem is tudom hirtelen. valami magyart.
17:35 estella: magyart?
17:35 tomi27: miért mi ebben a meglepő?
17:36 estella: semmi, csak csodálkoztam.
17:36 tomi27: miért?
17:36 estella: nincs olyan sok magyar film a mozikban, hogy ne emlékezz mit láttál
17:36 tomi27: ez igaz. hogyhogy ennyire képben vagy? szereted a magyar filmeket?
17:38 estella: nem.
17:38 estella: ne haragudj, mennem kell most.
17:38 tomi27: ok. holnap leszel?

17:38 estella kilépett a szobából
17:40 tomi27 kilépett a szobából

17:01 estella belépett a szobába
17:01 tomi27 belépett a szobába

17:01 estella: látom, itt vagy. ilyen korán hazaértél?
17:01 tomi27: szia! pénteken csak 3-ig vagyok.
17:02 estella: jó neked
17:02 tomi27: miért Te még a munkahelyeden ülsz?
17:03 estella: nem, már én is otthon ülök. előbb értem haza.
17:03 tomi27: és egyből a géphez ültél? semmi pihenés?
17:04 estella: látod. ez a pihenés.
17:04 tomi27: mióta is csetelünk?
17:04 estella: azt hiszem harmadik napja.
17:04 tomi27: benne vagy egy taliban?
17:04 estella: miért is ne? és mikor?
17:05 tomi27: ráérsz szombaton?
17:05 estella: estefelé, igen
17:05 tomi27oké, jó. és hol találkozunk?
17:05 estella. nem is tudom valami tipp esetleg?
17:05 tomi27: az Árnyas Ligetet ismered a körúton?
17:05 estella: ismerem, de sztem nem jó hely..füstös helyet nem szeretnék.
17:06 tomi27: meki?
17:07 estella: mekibe akarsz vinni? az tök ciki.
17:07 tomi27 lehet, de jók a sütik....egyébként Pesten  minden füstös..
17:07 estella: hát azért nem!
17:07 tomi27: no, jó végül is....azt hiszem megtaláltam az ideális helyet.
17:08 estella: na látod....és mi az?
17:08 tomi27: Budán élsz?
17:08 estella: nem, Pesten. Miért?
17:08 tomi27: ismerek a Kosztolányin egy jó helyet....szerintem tetszeni fog.
17:08 estella: oké, a környéken voltam már
17:09 tomi27 hány órakor lenne jó neked?
17:09 estella: hat előtt semmiképp sem
17:10 tomi27: cserélünk számot? ha valamelyikünknek közbejön valami, akkor írunk sms-t
17:10 estella: oké....pill.
17:10 tomi27:oké...addig én is elmegyek...rögtön jövök.
17:15 tomi27: vagyok....csak az az idióta hájas húgom már megint megzabálta a csokimat. közösen lakunk, és valami iszonyat, ha meglátja, hogy valamim van képes és egyedül megeszi. most lebasztam.Kapott egy sallert.
17:15 tomi27 Bazin
1715 tomi27 agy pofont....vagy?

17:15 estella kilépett a szobából

17:23 tomi27 belépett a szobába
17:23 estella visszautasította a csevegésre hívást







Beszélőre Nikolettet



  A hurkatöltögetésből nem lett semmi. Az indulat tudatszűkítő hatása, valamint a több év rárakódott idegfeszültség arra késztette Bánnét, hogy a konyhaasztalon heverő disznóölő késsel hasba szúrja az urát. A felettébb agresszív, majdnem kétmázsás férfinek először kikerekedett a szeme, fújtatva-hörögve tántorogni kezdett, majd bevágta a fejét a kredenc szélébe, és a padlóra zuhant. A haláltusa fél percig tartott. Bánné ez után felhívta a böllért, hogy ne jöjjön, mert a disznóvágás már megvolt. A holttestet letakarta egy régi, rossz szőnyeggel, amit a fáskamrából hozott elő. A kiérkező körzeti megbízott nem csodálkozott a látottakon, nagyon jól tudta milyen körülmények között élnek Bánék, és remélte, hogy az asszony tettéért nem kap súlyos büntetést. A tett maga, és a kalocsai fegyházban letöltendő idő Bánnét morózussá és kedvetlenné tette, senkivel nem beszélt, senkihez nem szólt. Hallgatag maradt. Havonta egyszer csillant piciny fény a szemében, amikor lánya érkezett hozzá látogatóba.









Egyfajta freedom



„…és bárminő különösnek tűnjék is, ez így igaz.”
                                       (Boris Vian: Pekingi ősz)


  Amikor kitaláltam ezt az egészet még mindenki aludt. Sötét volt a szobában, mert az Acsai éjszakára mindig behúzatja velünk a függönyt. Ő a szobafelelős, meg a rangidős a tizenegyesben, és azt mondja képtelen elaludni, ha az nincs behúzva. Így minden este ez a dolga valaki ablak alatt fekvőnek a lámpaoltás után. Ha mégis elfelejtjük, és ő netán, kotta részegen keveredik le a lányszintről éjszaka, akkor is képes valamelyikünket felkelteni a függöny miatt. Általában mindenki felriad, mert ő nem találja az ágyát. Tántorog, mindenbe belerúg és öblös hangja még a halottakat is felkelti ilyenkor. Nem akarok ráhajolni az ágyadra kiscsíra, mert nem vagyok buzi, csak zavar a telihold fénye, húzd már be, gecó.
  Ezután mindenki elalszik a szobában, egyenletesen hullámzanak a paplanok.
  A szoba levegője reggelre tartalmas bukéval telítődik. Egyrészt, az ágy melletti acélbetétes surranók, másrészt gazdáik, a gyakorlatra járó két szakmunkás szobatársam tisztálkodási szokása miatt. De ahol tizenegy kan él összezárva ott kérem, mindig nehéz az ájer. Nevelőtanáraink épp ezért felvették azt a szokást, hogy ébresztéskor csak erőteljesen kopognak a tejüveges ajtón. Nem jönnek be, kintről ordibálnak, vagy a stúdióból bömböltetnek valami zenefélét.
  Tőlem bömböltethetnek ma akármit, mert elhatároztam, hogy nem kelek fel. Illetve csak később, amikor már mindenki lenn tömi a fejét a reggelinél, és szabad a zuhanyzó. Ma kényes nap elé néznék a suliban (zöldségtermesztés témazáró dolgozat), ezért is gondoltam arra, hogy nem megyek be. Csinálok egy lyukas napot magamnak. Van így néha az ember, nem?
  Hát, még aki középiskolás.
  Beletelt egy darab időbe mire mindenki eltűnt. A szakmunkások voltak az elsők a sorban, nekik hétre már a város szélén lévő tanműhelyben kellett lenniük. Még a csipát sem szedték ki a kukucskálójukból, de már ébredéskor késésben voltak. Ezért baromi gyorsan húzták fel azokat a ruhákat, amibe tegnap is beleizzadtak, a surranóval együtt. El sem érték a lépcsőfordulót, én már tártam is ki szélesre az ablakot. A két büdösnek annak idején nem volt hová mennie, nálunk meg épp volt két üres ágy. Azóta mondjuk, hogy nagy az isten állatkertje.
  De hát ennyire?
  Még jó, hogy az ablakunk nyitható.
  A rangidős Acsai már a fogait mossa. Reggeli előtt egyszer és utána kétszer. Illetve ez változó, attól függ, hogy épp randizni fog, vagy órára menni.
  Nem is nagyon csodálkoznak, hogy nem kelek fel. Ilyenkor el van foglalva mindenki a készülődéssel, hogy időben beérjen és lemásolhassa az első órai házit valami strébertől.
   A szobát még hagyom szellőzni és a zuhanyzó felé veszem az irányt. A mosdóban találkozom Gubiczával, aki a pattanásait nyomogatja, és mondja, hogy képzeljem el mi történt, valamelyik állat éjszaka felszabdalta a törülközőjét tíz centis csíkokra és belegyűrték a téli kabátja zsebeibe. De jön még a magyarok istene, meglásd!
 Aztán arcomba csap a kollégiumi klóros víz. A mentolos oldszpájsz tényleg felébreszt, még ott is, ahol ilyenkor friss az ember. És közben marhára csíp!
  Mire visszaérek már senki nincs a folyosón. Szépreményű évfolyamtársaim már feszengve hallgathatják, amint lassan lapozza egy vaskos kéz az osztálynaplót, s drukkolnak saját maguknak, hogy ne náluk álljon meg. Addig én lehuppanok az ágyamra, és egy hatalmasat nyújtózom. A szobába besüt a nap. Madarak énekelnek a szemközti parkban. Milyen jó. Arra gondolok, hogy…
  Hoppá, igazolást kell szereznem!
  Igen, ezt meg kell tennem a szabadságomért. De honnan? A szülők leszednék a fejem, ha megtudnák, hogy lógok. Ez tehát nem pálya. Testnevelés sem lesz ma, a felmentés különben is csak az órára lenne érvényes, nem egész napra. A hirtelen jött és kétségbeejtő felismerés már kezdett gyászba borítani, amikor megtaláltam a megoldást.
  Kispál Edit doktornő kilenctől rendel. A felsőbb évesek mind ezt csinálják. Bemennek szédelegve, és elmondják, hogy fáj a gyomruk, és hánytak egész éjjel. Erre Kispál doktornő fonendoszkóppal először tapogatózni kezd, majd felír valamit, amit persze úgyse vált ki az ember. Aztán dr. Kispál megkérdi, hogy szükség van e igazolásra. Ahelyett, hogy gyorsan rávágnám, persze, naná, fátyolos hangon, halkan suttogom, hogy igen, és csak miután kijövök a rendelőből, kezdek el teli pofával röhögni.
  Miután kijátszottam az egészségügyet, kinn az utcán teleszívom a tüdőm friss levegővel. Furcsa színben jelennek meg előttem a dolgok. Pillanatok alatt kitárul a világ. Van idő arra ilyenkor, hogy az utca más oldalát mutassa nekem. Arra gondolok, hogy előttem az egész nap, és rengeteg időm lesz ma azt csinálni, amit szeretnék. Napfénnyel telítődni, és visszanyerni elszökött energiámat.
  Visszamegyek a kollégiumba, és élvezem, hogy nem nyüzsögnek körülöttem.



















Aluljáróérzés

 

  Felfelé köpködte az embereket a mozgólépcső. A metróból szálltak ki, és az aluljáróban dőlt el, vajon merre rohannak tovább. Táblák segítették a közlekedést, de a legtöbb ember már rutinosnak mondhatta magát és tudta, hogy merre kell mennie. Mégis az egész egy totális káosz leképezésének tűnt. Egymásnak szaladó, az auráknak bezavaró hangyabolynak tűnt ez, ahol a legjellemzőbb a tiszteletlen sietség.
  De akadtak olyanok is, akik nem siettek. Ők a falak mentén húzódtak meg, és alig érintkeztek a rohangászókkal. Mosdatlanok voltak, lassabbak, részegek és kiszolgáltatottak.
   Egy ilyen kiszolgáltatott férfi azzal tengette napjait, hogy szájharmonikázott rendületlenül, és közben az arra járó (megsajnáló), pénzt dobott az előtte tátongó fordított kalapba.
   Sok pénz tudott összegyűlni egy átlagos napon, hiszen sokan jártak arra. Egy nem átlagos napon meg jóval több. Ezen vette meg aztán a férfi a mindennapi kenyeret, a sajtot, a Koccintós bort.                     
   Egyszer odalépett a kiszolgáltatott férfihez egy orvos.

          -         Figyelem egy ideje, uram. Ön régen látó volt, ugye? Én tudnék segíteni magán, hogy újra lásson! Itt a névjegyem, belecsúsztatom a zsebébe. Bármikor eljöhet a klinikámra, meg tudom gyógyítani magát!
  Aztán elköszönt és a kiszolgáltatott ember rájött, hogy valaminek vége van.
Szedhette sátorfáját egy újabb aluljáróba, olyanba, ahol talán nincsenek mindent látó orvosok.






















 

 

 

A pénz miatt

 

- egy nagy rakás szar mondta a tükörnek és ráköpött a csillogó nyál végigfolyt az arca tükörképén le a szemén íves orrán karcsú nyakán amit egész nap annyian fogdostak a nyál tócsává gyűlt össze a mészfehér polcon a fogmosó pohara helyén ahová reggel különböző tusfürdőket pakolt felkelés után minden reggel vagy épp délben elteszi személyes holmiját egy sportszatyorba hogy ne legyenek szem előtt nem kell azt tudni hogy mivel mos fogat és hogy hány darab van még a betétből amit használ egy nagy rakás szar üvöltötte ismét és rázkódni kezdett a válla heveny sírógörcs kapta el nem tudta abbahagyni érezte hogy ebből légszomj is lehet gyorsan retiküljében turkált tudta abban van még nyugtató az utóbbi időben már mindennaposakká váltak ezek a kiborulások pedig amióta itt van és így él nem ez volt eddig a jellemző de idővel nehezebb lett neki a csömört az undort a fizikai fájdalmat egyre nehezebben tudta leküzdeni nem látott más kiutat csak ha végigjátssza amit elkezdett most viszont úgy ömlöttek a könnyei mint az imént távozó férfiból a magok -







Arditi

 

    Arditi a színész kiszállt az autójából és a forgalom kellős közepén leült a Champs Élyseé közepére, álmodta Misó, de reggel mégsem emlékezett erre az álomra, az ébresztője csipogott, felébredt rá, már a tudatánál volt, de a szemét még nem nyitotta ki, átgondolta a napot mit fog csinálni, hova megy el, s arra az elhatározásra jutott, hogy nem baj, ha kicsit később ér oda az irodába, alhat még tíz percet, így a telefonját SZUNDI üzemmódba állította, ami tízpercenként jelzett neki, így gondolkodott, alszik még tíz percet, utána felkel, elvégre tegnap későn feküdt le, vendége volt, borozgattak, s az a francia film is kívánt némi beszélgetést, így későn feküdt le, és Zsófi nem akart nála aludni, hazakísérte, s mire visszaért, negyed kettő után aludt el, ma meg úgyis később jön be a főnök, viszi a fiát valahová, jutott eszébe Misónak, tegnap ezzel váltak el, tehát alhat még, gondolta, a tervezetet leadhatja délután is, kész van, csak finomítani kell rajta, borotválkozni sem kell ma, úgyhogy tényleg ráér, a ruhája ki van készítve, abba megy amibe tegnap, azzal sem kell törődni, semmi gond, gondolta, így hát visszaaludt, és egy óra múlva riadt fel arra, hogy a hasát süti a nap, és ettől a felismeréstől eszeveszett kapkodásba kezdett, basszus, elaludtam! mondta, és három perc múlva már az utcán futott, hogy elérje a villamost, jó, hogy egy vonalon van a lakása és a munkahelye, jó, hogy nem kell az átszállással bíbelődni, gondolta és felszállt a villamosra.
    Ilonka két cekerrel a kezében leszállt a villamosról, borzasztóan tűzte a nap fekete ruháját, csak egyszer érjek haza! gondolta, és lassan cammogott át a ligeten, mert molett alakja, hatvanegy éves lábai már egyre nehezebben bírták a mindennapi iramot, elfárad, mire ilyenkor hazaér a munkából, a kerületi rendőrőrsről, ahol takarít minden hajnalban, még a tisztek érkezése előtt, ugyanis a nyugdíj mellett muszáj valami kiegészítésnek lenni, gondolta, mikor leszázalékolták a vállalatnál, és ő kérdezte barátnőjét, tud-e valami mellékest számára? azóta itt takarít és ma nem jött a kolléganője mert beteget jelentett, így Ilonkára maradt minden, a hat iroda, a folyosó, meg a mellékhelyiségek, így az átlagosnál is jobban elfáradt ma, cammogott hazafelé az úton, meg-megállt, mindkét keze tele volt, még lassabban ért haza, mert útközben bement a Csarnokba tejet meg húst venni, de közben rájött, hogy az sem nagy baj, ha feltölti zöldségekkel a spájzot, paradicsomot vett, paprikát, krumplit, abból sosem elég, az mindig kell, a héten kapta meg a fizetését, úgyhogy nyugodt szívvel vásárolhat akár mást  is, a hűtőben úgyis elfér, és mire hazaért, a hatodik emeletre, már szakadt róla a veríték, alig várta, hogy leüljön a hűvös lakásba, s odabenn a szokásos kép fogadta, a férje már jól televolt, eldőlve feküdt a sezlonyon, és nagyokat horkantott, mert mióta a férje munkanélküli lett azóta többet iszik, s Ilonka gyakran tér arra haza, hogy az ura részegen döglik az ágyon, s ez még istenes, mert van úgy, hogy óbégat a férje, vagy a szomszéddal, vagy a tévével vagy saját magával, de Ilonka nem szokott ezzel törődni, megszokta már, nem is tudna mást csinálni, ez úgyse lesz jobb, úgyhogy csendben letette a cekkereket a hokedlire és elkezdett kipakolni a konyhában, szomorú se volt, csak rezignált, és gépiesen a tejtermékeket, felvágottakat a hűtőbe rakta, nekikezdett az ebédnek, megpucolta a krumplit, héját a szemetesbe rakta, utána rájött, hogy le kell vinni a szemetet, ez az ember még erre se képes! morgolódott, megfogta a szemeteszsákot, s kiment a lépcsőházba.
    Becsukta a lakásajtót Tomi, kulcsra zárta, elindult kifelé a lépcsőházból, hóna alatt bőrmappával, benne a fényképes önéletrajzokkal, volt amerikai típusú, géppel írt hagyományos, valamint kézzel írt, mert minden munkaadó mást kér, gyalogolt az utcán, állásinterjúra ment, ki tudja már hányadikra, mert amióta végzett a főiskolán egyszerűen nem talál magának helyet, egy helyet ahol lehet, ahol ott lehet, ahova tartozhat, és kezdte magát egyre rosszabbul érezni ettől, hogy nincs munkája, hogy nem kell senkinek, hogy még mindig a szülei nyakán él, és irigykedett a régi főiskolás haverokra, akik már kaptak munkát, akiknek kellő kapcsolatrendszerük volt ahhoz, hogy valahogyan el tudtak helyezkedni, és irigy volt picit azokra is akik vállalhattak akár fizikai munkát, mert azt könnyebb volt találni, de neki nem lehetett, és rosszul érezte magát azért is, mert ebben szülei nem  tudtak segíteni, magára volt utalva, vagy eladja magát vagy nem, és ő, Tomi a sorozatos kudarcokba, úgy érezte, egyre inkább belefásul, nem motiválta az, ha valahonnan elküldték, idegesítették a mindenbe beleszóló és mindent jobban tudó rokonok, akik azt mondták: figyelj, ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon, nem, ő, Tomi nem volt ilyen, otthon csak csinálta a telefonszámlát, hívta a különböző helyeket, egy idő után azokat is, akik nem is hirdettek állást, csak úgy blindre felütötte a telefonkönyvet, azzal, hogy hátha lesz valami, most talán bejön, az újsághirdetéseket is állandóan olvasta, s egy idő múlva jött csak rá, hogy nagyobb százalékban nem is valós a hirdetés, csak meg kellett jelentetni az újságnak valamit, hogy legyen nyoma, de Tomi remélt, egyfolytában remélt, bár egyre nehezebben bírta, inkább akkor volt jó, ha megmondták a két szép szemébe, hogy nincs nálunk hely, mert betöltötték, köszönjük szépen, és nem pedig hitegették, hogy majd értesítjük kedves, na majd most, majd most, hátha sikerül, ezek jutottak eszébe miközben gyalogolt az utcán, s egy mozi kirakatánál megállt, hogy megigazítsa a nyakkendőjét, s továbbment, és a kirakatban egy plakát lógott, melyről egy színész mosolygott, Arditi.














Gyermekkor

 

  Konkrét utalást hagyott maga után bűnösségéről az a nantes-i fiatal férfi, akit egy fűtőcsőre húzva, összecsavart lepedővel a nyakán találtak meg a cellájában. Búcsúlevelében bevallotta, hogy ténylegesen ő a felelős azokért a „fajtalan tettekért”, amikkel vádolták, és amikért később elítélték. A fiatal nőket ért fizikai bántalmazásokért, a gyerekeken elkövetett gyilkosságokért. A mindig visszahúzódó férfi egy évekkel ezelőtti emléket hozott fel okként az érthetetlen cselekménysorozatra.

Gyermekkorában az iskola felé tartó villamos ablakából szemrebbenés nélkül figyelhette a villogó feliratú sex shopot és az onnan ki- és betérőket.










Villamosmonológ

 

   Anyját neki, de magos ez a lépcső! Hát hová megyek én, égbe?
  Fiatalember nehogy már megszólítsam, de ez a járat megy Káposztásra, mi?
   Akkor segítsen, látja, alig bírom.
   Romvallató egy villamosvezető ez hallja e, hogy pont ilyenkor zúzza be az ajtót. Fél lábam meg kint. Átokfajzat ez, tán megy a busza? Mit siet? Még jó, hogy itt van fiatalember, leülhetek?
   Na, nem azért, csak akkor, ha megengedi. Nem akarom én magam magára tukmálni, mert van még hely, látom. Igaz, hogy napszemüveg van rajtam az éjszakain, de azért még látok. Hogy minek van rajtam? No látja, maga egy értelmes ember, mert kérdez. Akkor leülök.
   Nagy a pofám tudja, és tegnap beverték. Még a fogam is kiesett, ni. Nézze csak!
   Ne hőköljön már meg kiskatonám, ez csak egy luk.
   Megvertek, mert ugattam. Tudja, én azt szoktam. Ha valami nem tetszik, lázadok. Ez van, mit csináljak. A szemem bánta. Feldagadt. Lila, kék, majdnem kiesett.
   Emberek közé most csak így mehetek. Ebben a szar szemüvegben. Mindegy, legalább divatos.
  Az a semmirekellő élettársam csinálta. A parazita hernyó. A Péter. Annak mondatja magát, pedig Pál. Tudja? Én tudom. Az okozott rajtam eseményt. No, mindegy.
   Csillagvitéz, meddig utazik?
   No, jó nem azért. Nem azért. Bocsika.
   Meg se történt.
   Ittam. Hát még persze, hogy. Parti volt, kisdrága. Nagy parti. Lányest. Egyébként ilyenkor mindig iszok.
   Egyébként is mindig iszok.
   Idén leszek hatvanhárom, de egy tízest letagadhatok. Szerintem legalábbis.
   El kellett jönnöm a partiból, mert jött valami helikopter. A húgom unokái vértyogtak, hogy akarják nézni. Valami hókuszpókuszos mesefilm. Én nem is értem. Röpdösnek benne a varázslógyerekek, meg minden. Meg vannak érte őrülve a kicsik. Nem vagyok tévés, most meg amúgy se látok, úgyhogy eljöttem.
   Hol járunk? Ja, látom.
   Mi ez a zaj? Ezeknek a kokeróknak muszáj üvöltetni a maroktelefont? Hogy markolnák meg egymásét! Hát minek itt zavarni az utazóközönséget. Páran már aludnának, ezek meg felverik a csendet. Még ilyet! Mér nem mennek ezek dolgozni? Lenne hol. Erre egész nap lármáznak itt. Hát nem?
   Maga egy okos ember, látom. Bólogat.
   Megleszünk mi. Meddig utazik?
   Mindjárt elalszom.
   Hoppá, mégse!
  Bocsika, nem akartam magába fordulni, de ez az átok nincs tekintettel villamosban utazó társadalmunk megfáradt tagjaira. Így veszi be a nagykanyart. Remíz járat, agyban már otthon van, és dönget.
   Tudom én, hogy így megy.
   Hajt a sofőr, mint a güzü, várja az asszony. Ott még lesz valami, ha máshol nem is.   Nem igaz, uram?
   Így van, vagy így van? Hehe.
   Okos ember maga, mert bólogat.
   Na, hol vagyunk?
   Á, még a zacinál? Nézze, ott van két fülbevalóm, meg egy gyűrűm, mert most már a villanyt se.
   Tudja mit, leszarom. Nem is érdekes.
   Viszont, hallja, a fiataloknak sem könnyű. Nem tudnak dolgozni, mert nincs hol. Ért engem?
   Jól van, bólogat. Maga nem egy nehézségi tényező, hallja e.
   Hasonlít a halott uramhoz, ha meg nem sértem.
   Elsőre.
   Mármint magát, ha meg nem sértem.
   Bár lehet, hogy mégsem, mert maga már új hullám.
   Bocsika.
  Az uram az nem csinált semmit, egész nap egy fotöjben ült. Az utolsó hónapokban már ki kellett azt párnázni, mert kihólyagosodott a sok üléstől. Amíg tudott gyalogolni addig az ügetőre járt, ez volt a mindene. Nem én. Aztán egyszer lerobbant, mint a belső égésű Otto-motor.
  No sport, csak a lósport.

  Mi van, mit hirtelenkedik?
  Csak nehogy leverjen valamit.
  Leszáll?
  Akkor én kivel fogok ezután beszélgetni?


A pióca

 

  Amikor Csabai Misi tömpe ujjával nyomogatni kezdte a mobilján a billentyűket, már kénytelen volt egy oszlopnak támaszkodni. Egész nap rohangált, hajtós idők vannak a melóban, és kora estére mindig elfárad. Tárnok Eszternek írt egy üzenetet, hogy ha majd ideér, akkor a bejáratnál fogja várni. Nem akart addig a sörsátorhoz menni a tömeg miatt, a bejáratnál meg könnyebben megtalálják egymást.
  Jubileumi rendezvény volt a téren, sörrel, virslivel, koncertekkel.
  A teret nyírfák vették körbe, felettük elengedett lufik lebegtek a májusi szélben. A nagyszínpadon egy celeb ugrált.
   Kell a nő/ akár a kenyér/ szédítő/ minden pénzt megér/ zengte a sorokat, s eközben Misi nézte a befelé hömpölygő tömeget.
  De Eszter nem volt sehol.
  Biztos valami közbejött neki, azért késik. Az sms-t már percekkel ezelőtt megkapta (a visszajelzésből tudta ezt), de mivel a táskájában hordja Eszter a telóját, nem biztos, hogy a rezgést megérzi. Azért is írt neki, mert ha felhívná nem biztos, hogy rendesen hallana minden szót. A metró miatt. Tegnap is, és tegnapelőtt is írt neki. Hol a gmailen, hol a wiwen, hogy jöjjön, ha tud, mert hatalmas dzsemburi lesz a téren, és ő szeretné, ha együtt lennének. De nem kapott választ. Neki is van egy átok főnöke, biztos ezer dolgot sóz rá. A wiwes üzit elolvasta, sőt, azóta már be is lépett egyszer.
  Hirtelen elnézett messze a fák fölé. A felfújható reklámanyagok a rendezvény szponzorait hirdették. Puhán táncoltak az alkonyatban. Lebegtek a tavaszban.
  Amikor Csabai Misi tömpe ujjával még mindig a billentyűket nyomogatta a mobilján, azt érezte, hogy fázik. A levegő hírtelen hűlt le, behúzta a dzsekijét. Amióta elérhető az internet a telefonján keresztül, kényelmesebb az élete. Mert bármit megnézhet, bármikor. Csak két kattintás és nyitva a világ. Most is ezt tette. Arra volt kíváncsi kapott e valami üzenetet a fészbukon a lánytól, hogy miért késik. Lehet, hogy munkája akadt, vagy valami baj történt. Erre Misi idegesebb lett, aztán elhessegette a gondolatot, hogy nem, baj az nem történhetett, ebbe jobb nem belegondolni. Eszter kártyáján sosincs elég pénz, ezért tuti, ha üzenni akar, azt interneten keresztül teszi.
  De új üzenet nem jött.
  A lufik még mindig ott lebegtek csendesen, ahol az előbb is.
  Amióta várt, látott vagy ezer arcot. Megcsappantak az energiái, hogy folyamatosan nézte az embereket, remélte, hátha megpillantja valamelyikben Esztert.
  Lehet, hogy otthonról jön. Haza kellett mennie, hogy a legjobb ruháját szeretné felvenni. Aztán majd a busszal és a piros metróval fog ideérni, mert már csak így tud. A busz hét percenként indul ebben a napszakban, egyébként ott kell felszállnia az albérlete előtt. Még gyalogolnia sem kell. Huszonkét perc mire ideér.
  Jöttek-mentek körülötte az emberek. Egy fiatal anyuka mellégurított egy babakocsit, és etetni kezdte a kalimpáló kisgyerekét.
  Amikor Csabai Misi tömpe ujjával újra a billentyűket nyomogatta a mobilján, mert közben kitalálta, hogy keres valami játékot rajta, eszébe jutott, hogy volt már olyan randija életében, amire a másik fél nem ment el. S hogy az mennyire nem jó. Eszterrel már pár hete ismerték egymást, azóta többször cseteltek a társkeresőn. Találkozni csak kétszer volt eddig mód, Misi másodszorra hazáig kísérte. A kapuig, nem tovább. Igaz, hogy másnap, és azóta is többször, a lány lakásával szemközt lévő parkban egy padról figyelte, mikor ér haza, mikor indul el. Amikor több napra Szentesre kellett mennie munkaügyben, egyik kollégáját kérte meg, hogy tudósítsa őt a lányról. Arról, hogy pontosan milyen ruhában indult el, milyen volt a hangulata, kivel ment, miket csinált és Árpi, szerinted összejöhetnék -e vele?
  Rácsörgött, de a készülék ki volt kapcsolva. Sebaj, gondolta, metrózik, tuti metrózik, ott meg nem mindenhol van térerő. Tömpe ujjait zsebre vágta, mert erőteljesen fázott már.
  Fél óra múlva bement a szemközti plázába, és vett magának egy kapucnis télikabátot.
  Majd visszament a bejárathoz és belenyúlt a zsebébe, ahol a telefonja lapult.




 

Este, reggel, párbeszéd



- Szia
- Szia. Megjöttél? Na, mi volt?
- Semmi, hagyd már.
- Semmi?
- Semmise. Elfáradtam a keresgetésben.
- Tudom.
- Mi a vacsora?
- Lángos, meg tea.
- Az legalább jó. Meg te, hogy itt vagy.
- Miért hol lennék?
- Sehol. Tudod jól, hogy értem.
- Tudom. Ne szomorkodj. Majd eljön…
- Eljön, eljön, de mikor jön el?
- Meglátod, hamarosan.  Hamarosan lesz újra munkád. Mi volt ma?
- Semmi konkrét. Tulajdonképp a szokásos. Köszönjük, majd értesítjük. Már betöltötték, de az önéletrajzát azért hagyja itt, a későbbiekben hátha lesz üresedés. Meg ilyenek. Elhajtanak Éva, mint a leprást!
- Kifáradtál. Moss kezet, gyere az asztalhoz!
Terítek.
- Olyan rossz ez.
- Tudom.
- Olyan rossz, hogy nincs pénzem.
- Most nincs, később lesz.
- De…
- Nincs de!
- De nem szeretnék, a te pénzeden élni…
- Tudom.
- …és nagyon kellemetlen nekem, hogy te tartasz el.
- Ezt is tudom.
- Persze, én nem is azért…csak én…de kurva szar!
- Nyugodj meg. Ne is beszéljünk róla tovább. Lángost?
- Aha, kösz.
- Előbb lett kész. Még forró.
- Nem baj, úgy a jó. És te, mit csináltál ma? Előbb indultál, mint én.
- Tudod, határidős egy csomó dolog…
- Finom ez a lángos!
- …év végi hajrá van. Korán benn kellett ma lennem. Kicsit túlóráztam, nemrég értem haza. Aztán csöngetett Petra. Előbb ment el.
- Itt volt? Mi van vele?
- A Mátét szidta megint, kiborult miatta, azért jött ide. De megnyugtattam, elment.
- Haza vagy az anyjához?
- Szerintem az anyjához. Ott jól kibőgi magát, majd pár nap múlva visszamegy a Mátéhoz. Mindig ez van. Nem bírja otthagyni.
-  Ezt miért mondod így? Szép kis alak lehet ez a Máté. Én még ugyan nem találkoztam vele, nem tudom ki fia borja. De azt tudom, hogy a Petra jobbat érdemelne.
- Igen, persze.
- Azok alapján gondolom így, amiket hallok erről a Mátéról. De ugye tettlegességig még nem fajult a dolog.
- Ezt őszintén szólva nem tudom.
- Meglehet Éva, minden meglehet. Mert annyi mindent hall az ember. De ha így van, akkor én…
- Jó.
- Vajon mivel zsarolhatja? Mi az amivel sarokba szorítja? Petra nem egy gyönge jellem. Legalábbis én nem ilyennek ismerem. Már rég ott kellett volna, hogy hagyja azt az állatot.
Ő egy határozott lány, aki mindig a maga feje után megy és mindig mindenről megvan a maga véleménye. Amit nem szégyell másokkal közölni.
- Kezdetben éppen ezért kicsit furcsának is találtam.
- Régen találkoztam már vele. Fel kéne hívnom, hogy meglátogatom.
- Biztos örülne neki.
- Igen felhívom. Holnap felhívom.
- Kérsz még vacsorát, mert ha nem, akkor leszedek.
- Nem, köszönöm. Finom volt.
- Egészségedre.
- Köszönöm szépen a vacsorát.
- Ne, ne most! Hagyj már! Most nem akarom.
- Egész nap csak rád gondoltam, gyere. Gyere, lezuhanyozunk együtt.
- Ne, ma ne! Nem akarom. Reggel korán kelek, hajtás van, már mondtam, aludnom kell.



- Jó volt?
- Igen, nagyon.
- Ilyenkor jobban megy.
- Tegnap este állatnak nevezett téged.
- A férjed? Hehe. Oszt miért?
- Állítólag vered a Petrát.
- Ez nem igaz Éva!
- Pedig ő is mondta. Beszéltünk. Tegnap becsöngetett, a férjemet kereste. Mindent elmondott.
- A kis hülye.
- Leültem vele, mint valami jó barátnő, és meghallgattam.
- De ugye nem tudja, hogy mi?
- Mit?
- Azt, hogy mi ketten?
- Azt, hogy reggelente feljárok hozzád? Nem, azt senki nem tudja!
- Akkor jó. Beszéltél a férjeddel?
- Nem, még nem. Annyira szerencsétlen, ahogy minden este hazajön. Tudod, munkát keres, és minden este elszontyolodva jön haza. Félek, hogy beleroppanna. Jobb ez így titokban. Neked is ott van Petra.
- Előbb utóbb úgyis lapát.
- Hogy?
- Úgyis elküldöm. Az egy kis hülye. Azt sem tudom, most hol van. Nem is érdekel.
- A férjemmel találkozik egy kávézóban. Rég nem látták egymást.
- Ők honnan is ismerik egymást?
- Csoporttársak voltak az egyetemen.
- Hoppá! És volt közöttük valami?
- Micsoda? Á, nem hiszem.
- Hátha most lesz.
- Nem. Nem, ismered te a férjemet!
- Tényleg nem. De ez szerintem a hallottak alapján nem is olyan nagy baj.
- A férjemet már nem szeretem, mert megismertelek téged. És én most téged szeretlek!
- Helyes, mert én is így vagyok ezzel szívem. Te, én nem akarlak sürgetni a világért sem, de nem fogsz te elkésni?
- Úristen, mennyi az idő? Hol a harisnyám?
- Itt van, tessék, az ágy alatt volt.
- Majd azt mondom késett a busz.
- Nyugi, ne kapkodj. Nyugi. Annak sosincs jó vége. Nyugi.
- Szeretlek.
- Én is. Holnap?
- Oké, Máté. Fél négykor, az Estikében. Vagy inkább egy mozi?
- Inkább mozi.





















Egy klasszikus átirata

 

hommáge a Békés Pál

 Petroni volt az ország legjobb bohóca és tudta ezt mindenki. Rengeteg fellépésre hívták, a határidőnaplójában a lapok színesebbek voltak bármelyik szivárványnál. Idővel a sok haknit viszont egyre kevésbé győzte, mert kiszélesedett a viccmesélés tere. Bárhol meglátták az utcán, mindig valami poént kértek tőle. Az emberek nem hitték el, hogy a vicc csak a színpadon csillog. Ő pedig mind fásultabb lett, ha valaki ezzel zavarta. Ezért egy ideje nem megy sehová, otthon gubbaszt Petroni, az ország legjobb bohóca.















 

Nem ugyanaz


  Egész nap egy vászon előtt állt, mert meg akarta festeni a bánatot. Mikor besötétedett, folytatni akarta művét, érezte: ihletet kapott. Mégsem tudta befejezni aznap a képet. Lakásában kikapcsolták az áramot, mert korábban nem tudta azt fizetni. Másnap és harmadnap viszont már nem ugyanaz az ihlet szállta meg, így nem tudta lefesteni az eredeti gondolatot.





















 

Változatok

 

1.

  Felfigyelt a lányra Péter, aki ma is eljött standja elé. Péter könyveket árult lenn a parton. Nem ez volt az állandó munkája, ezt csak a nyár hozta magával. A könyvárusítás csak ideiglenes, mondta.
  A lány már egy ideje ott lapozgatta a könyveket, némelyiknek csak a címét futotta át, de volt olyan, amibe bele is olvasott. Péter figyelte a lányt, ahogy olvas. Várta, hogy letegye a könyvet, és elkezdődhessen valami beszélgetésféle.
  Megszólította.
Kiderült, hogy a lány nem vár senkit, csak szeret olvasni, és megnéz minden helyet, ahol könyveket árulnak. Bemutatkoztak, a lányt Évának hívták. Beszélgettek, beszélgettek, és egyszer csak arra jöttek rá, hogy már alkonyodik, annyira elment az idő.
  Péter megkérdezte Évától, hogy ma este mit csinál. Mondta a lány, hogy „ma este programom van, de későbbre megbeszélhetünk valamit”. Megbeszélték, és elköszöntek egymástól. Péter vigyorogva szedte össze a könyveket.
  Azóta már össze is költöztek.


2.

  Felfigyelt a lányra Péter, aki ma eljött a standja elé. A lány már egy ideje ott lapozgatta a könyveket, némelyiknek csak a címét futotta át, de volt olyan, amibe bele is olvasott.
  Péter figyelte a lányt, kereste az alkalmat, mikor szólíthatja meg. Nem szokott ő ilyet, de úgy érezte itt ez a lány, és többet kell, hogy tudjon róla.
  Megszólította.
Elkezdtek beszélgetni, kiderült, hogy a lány szeret olvasni, és megnéz minden pavilont, standot, ahol könyveket árulnak. Péter megkérdezte a lányt, hogy mit csinál ma este, de” ne haragudj, barátom van”, volt a válasz.
  Később látta is őket, kézen fogva ment egy marconával.


3.

  Felfigyelt a lányra Péter, aki ma is eljött a standja elé.
  Figyelte a lányt, kereste az alkalmat, mikor szólíthatja meg. Nem szokott ő ilyet, de úgy érezte itt ez a lány, és többet kell, hogy tudjon róla.
  Megszólította, elkezdtek beszélgetni, kiderült, hogy a lány szeret olvasni. Közös témát is találtak, az irodalom és a film mindkettejük kedvence volt. Péter vagyok, mondta később a fiú, Éva vagyok, így a lány. Meghívhatlak vacsorára, kérdezte a fiú. Ne haragudj, van barátom, jött zavarba a lány. Nekem is, sütötte el a fiú, de a lány nem értette, elpirult.  Elköszönt és továbbment.
  Másnap egy közértben látta a lányt, odament hozzá. Ostromolta, dumált neki, fűzte, hogy menjen el valahová kettesben vele. A lány kitért az útjából.
  Harmadnap az utcán, negyednap a piacon, ötödnap a parton, mondta el ugyanezt a lánynak, aki végül beleegyezett, egy találkába. Kiderült, nincs is barátja, azt csak ő „akkor hirtelen úgy” mondta. Sorozatos beszélgetéseik, találkozásaik során a lány megkedvelte a fiút.
  Később szerelmesek is lettek.


4.

  A lány felfigyelt a fiúra, aki a könyveket árulta. Barátnőit bízta meg, hogy tudják meg ki ez a srác. Kiféle? Van-e barátnője?
  A srácot Péternek hívták, itt lakik a faluban, nincs barátnője. Ezután a lány addig sündörgött a pultja előtt, míg Péter észre nem vette.
  Megismerkedtek, beszélgettek, később randevúztak, sétáltak a parton, együtt vacsoráztak, moziba mentek, szórakoztak, vasárnap közösen főztek. Összejöttek.
  Azóta már össze is költöztek.


5.

  A lány felfigyelt a fiúra. Lapozgatta a könyveket, volt olyan, amelyikbe bele is olvasott, közben figyelte a fiút, aki almát evett. Valamit kéne kezdenem, hogy észrevegyen, gondolta, mindjárt kérdezek tőle valamit.
  De ekkor megjelent egy másik lány, aki odament a fiúhoz, átölelte, megcsókolta.
Itt a kóla, amit kértél.
6.

  Péter árulta a könyveket, s arra gondolt mindjárt letelik az a fránya munkaidő.
  Éva megállt a könyves stand előtt, s nézegette az antikvár könyveket. Nini, Szolzsenyicin, és mind a három kötet! Amikor bezzeg a szakdolgozathoz kellett volna, akkor nem tudtam megszerezni. Hát most már nem veszem meg, mondta magában, és továbbment.





 

 

 

 

 

 

 

 

 

Allegória



  Pillanatok múlva itt az új év, lám ez is eljött, gondolta Kabai, szépen, rendesen megcsináltunk amit tudtunk, amit meg nem, azt majd megoldjuk, ha szükségünk úgy hozza.. A sütőből most került az asztalra a sült malac, csak úgy tepsisen, citrommal a szájában. A puha hús nagy sikert szokott okozni, újévi fő attrakció náluk. Volt olyan év, hogy három kismalacot is fel kellett tálalni a mindenkori vendégseregnek, annyira rá voltak kattanva. A gyenge, ropogós, fiatal és friss finomságra. Kabai viszont úgy érezte elérkezett az idő, hogy kimondja: Nem eszik több malacot! Eleget evett, megunta, már nem szereti, egyen más, ha jólesik neki. Szívesen elkészíti, mint ahogy eddig is, kakukkfűvel, bazsalikommal, de ő már nem eszik belőle. Egyszer és mindenkorra: nem. Tálba rakta, krumplipürével körbeágyazta, és kitette a svédasztalra a többi közé. Visszament a konyhába, hogy ne is lássa azokat a zsíros kezeket, amelyek mohón széttépik a malacot.









Sláger

 

  Na végre, már háromnegyed egy óta ülök itt az előszobában és várom, hogy csöngess, biztos megint elszunnyadtam egy picit, pedig szól a Máté Péter,  a hosszú, hosszú évek, tudod, alig hallottam meg a csengőt, azt mondtad, délre itt leszel, mióta állsz itt? egyébként, mecsoda egy hőség babám, ami ma itt van, tiszta katasztrófa, no, ne állj ott úgy, mint aki karót nyelt, gyere csak be, gyere már, hogy be tudjam csukni az ajtót, nem vagyok beteg, nem azért maradt rajtam a hálóing, de mecsoda egy hőség, gyere nézd csak, ezt az ablakot akarom kinyitni, de olyan nehezen nyílik, engem meg folyton elhagy az erőm, menjél már oda, és nyissad ki, te könnyebben beférsz oda a virágállvány miatt, egymagam ezt nem tudom, te meg vékonyabb vagy, úgy, odabújsz, oszt megfordulsz, de felszedheted, ha már úgyis ott vagy, szétgurultak azok az üvegek is, majd viszem vissza, nem tudtam máshová tenni, majd leviszem, na, tekerd csak el azt a kilincset, jól csinálod, de a függönyt azt húzzad vissza aranyom, azt kérlek, húzd vissza, nehogy belássanak, egy kukkoló, az pont hiányzik ide nekem, mondtam már, hogy borzasztó ez a meleg, mondta a rádió még a negyven fokot is mára, szerintem biztos van annyi, nem is értem, hogyan van ez, nem tudom mi lesz, ne nézz körbe angyalka, tudom, megesz a kosz, tudom, de nem takarítottam már egy ideje, tudod, hogy nehezen megy, tudod, hogy nem tudok annyira, mit csináljak, nem vagyok jól, tudod a derekam, meg a lábam… hát nézd meg, hogy néz ki, nézd, tiszta víz a lábam, tudod, az a kis orvos is csak annyit mondott a rendelésen, hogy kenegessem, mert magának az a legjobb, aszondja, felírt valamit, nadálytövet, itt van, nézd, evvel kell kenni reggel, meg este, ki is váltottam, mer volt még annyi, hogy ki bírjam váltani, használ azért valamit, de estére szok jobban fájni, nem bírok aludni annyira fáj, nappal elvagyok…csak ma valahogy nem érzem jól magam, ez a hirtelen meleg is, ez se jó, vagy mit tudom én, szédülök is, szóval nem vagyok jól, na, érzem, hogy nincs rendesen levegőm se, fúlok megfele mindég, nézz oda, hogy szakad rólam a víz, no, fölhúztam ezt a kis otthonkát, rég volt már rajtam, nem is tudom, kitől kaptam, de ennek van zsebe, érted, oszt ez kell nekem, mert félpercenkint veszem elő a kendőt, törülni a nyakam, a homlokom, ne itt kisangyal, gyerünk ki a konyhába, ott pakolj le, ne itt, egyébként ez az én cekkerem… vagy nem?...jó nem azért, nem azért, csak kérdem, mert olyan ismerős nekem, olyan ismerős régen vót nekem annyi, mindég másikkal mentem le a közértbe, de mára már eltűnt mind, elajándékoztam, elszakadtak, érted, hogy van ez,  no, lányom, mondd, mit hoztál, levest, jól tetted, de nem kell mert tudod, ilyen melegbe nem szeretem, no most ne akadj ki ezen, nem csináltad feleslegesen, dehogyis, majd megeszem később, ilyen melegbe senki se szok levest enni, vagy hol hallottad ezt, de különben is, mondtam már lányom, hogy énmiattam ne főzzél, van neked épp elég dolgod, bajod, futkorászol te mindég, nagyon jó, hogy hoztad, de most tedd csak be a hűtőbe szépen, oda be, de vigyázz, azt az ajtót már csak a lélek tartja, le ne essen nekem, mert nincs pénzem másikat venni, várj csak…ezt az üveget kiveszem, ebbe úgysincs már sok, a szomszédtól kaptam, igazi szilvából főzte, ez hallod, nem pancs, ez igazi szilvából van, adnék én belőle szívesen, de tudom kocsival vagy, meg tiszta poharam sincs, nézz oda, látod, így könnyebben tudod betenni azt a fazekat, csúsztasd csak hátrébb, ez az, mi van még, kirántott hús, ezt is most sütötted, angyal vagy, de jó, ne tedd el, hagyjad csak az asztalon lányom, mindjárt megeszem, apád is hogy szerette a kirántott húst, emlékszel, káposztát is hoztál, tedd be a mélyhűtőbe, vagy várj inkább, beteszem inkább én, mert van ott egy darab deszka, ami tartja az ajtót, add csak, nézz oda, pacal is van, de rég ettem, tiszta drágaság, mi van rátok szakadt a bank, apropó bank, te idefigyelj, nincs egy kis pénzed jövő hét keddig, akkor jön a nyugdíj, kifogytam már erre a hónapra, elég lesz csak négyezer, tartozom itt a szemben lakó kis hölgynek, annak meg időben vissza kell adni, mert még rám küldi valamelyik kuncsaftját, oszt akkor leshetek, jaj, ha már jöttél, ugye lemész cigiért, egy péhúszast hozzál de pirosat ám, itt a pénz a kredencen, látod, ide is készítettem, csak pótoljál már bele, aranyom.


 

 

 

Rossz történet

 

1.

-         Megint csörgött.
-         Hallottam. És ki volt az?
-         Nem tudom.
-         Hogyhogy nem tudod?
-         Nem tudom. Letette.
-         Biztos téves.
-         A héten már harmadszor.
-         Mi?
-         És ugyanabban az időben.
-         Ez komoly?
-         Itt voltál tegnap. Csörgött vagy nem?
-         Mit tudom én!
-         Furcsa érzésem van.
-         Ne kombinálj. Valaki összecserélheti a számot, téves hívás. Ennyi az egész.
-         Téves hívás?
-         Valami menő szolgáltatással keverhetnek, amit gyakran hívnak.
-         Este fél hétkor?
-         Igen. Vagy összekevernek a nonstop gázszerelővel.
-         Gázszerelővel?
-         Vagy valaki mással. Jaj szívem, ne idegeskedj már ezen!
-         Hülyeség, de mindig akkor csörög, amikor vége a híradónak.
-         A híradónak?
-         Igen, amikor kikapcsolom a tévét.
-         Tegnap is?
-         És előtte is.
-         Hoppá! Akkor mégse hülyeség. Van ebben logika.
-         És nem szól bele. Néhány másodperc, aztán megszakad a vonal.
-         Minden este fél hétkor?
-         Már háromszor, igen.
-         Nem hallasz közben semmit?
-         Mintha utcáról hívna. Várj csak. Igen, ez biztos. Utcáról hív…
-         Ez már egy pont.
-     …az autók zaja felismerhető.
-         Igen?
-         Mobilról hív vagy fülkéből.
-         Ki lehet az? És miért?
-         Fogalmam sincs.
-         Végül is kár ezen rágódni. Mondom, lehet, hogy mégis téves.
-         Furcsa érzésem van.
-         Ezt már mondtad.
-         Itt aludnál ma?
-         Óh, hát innen fúj a szél.



2.

-         Nyúzottnak tűnsz.
-         Fáradt vagyok. Sok a meló.
-         Kérsz még a vacsorából?
-         Nem, köszönöm. Nagyon finom volt. De estére ennyi bőven elég.
-         Örülök, hogy ízlett.
-         Csak azt nem tudom mikor volt időd ezt elkészíteni.
-         Hát…az titok! Leszedek, ha tényleg nem kérsz.
-         Jó.
-     Ha akarod, engedheted a fürdővized.
-         Igazad van, mert tényleg hulla vagyok.
-         Találsz a szekrényben törülközőt.
-         Kösz. Basszus, a másik lakásban hagytam a borotvahabom.
-         Micsodát?
-         Borotvahabot.
-         Most mondd? Nem hallom a vízcsobogástól.
-         Borotvahabot.
-         Ja.
-         Elfelejtettem venni. Mindig későn jut eszembe, hogy ide is kell.
-         Pedig kell. Persze csak, ha szeretnél itt lakni.
-         No, ezt még meggondolom. Te mond kérlek, mennyi az idő?
-         Fél hét. Miért?
-         Semmi, csak…
-         Úristen! Ez kísérteties.
-         Mindenesetre pontos.
-         Hallod?
-         Hallom.
-         Már tökre el is felejtettem.
-         Én is.
-         Te jó ég…
-         Vedd már fel. Lehet, hogy most beleszól.
-         Igen… Tessék… Tessék!
-         Semmi?
-         Bontott. Letette. De utcáról hívott, az biztos.
-         Aha.
-         Kezdek félni.
-         Amíg itt vagyok, ne tedd.
-         Jaj.
-         Te, látod ott azt a férfit?
-         Hol?
-         A túloldalon, a telefonfülkénél.
-         Úristen!
-         Ne menj közel a függönyhöz! Ne lássa, hogy nézzük.
-         Igen, de mintha ő is…
-         Igen, mintha…
-         …minket nézne! Te jó isten!
-         Oké…No, most lemegyek. Elbeszélgetek vele.



3.

-         Mi volt?
-         Kicsúszott… Kicsúszott.
-         Futottál?
-         Mit akarsz, egész bele jöttem. Már majdnem megvolt.
-         Fújd ki magad.
-         Szívem…
-         Tessék, igyál.
-         …szóval Kata, ez egy sovány, szemüveges, barkós csávó volt.
-         Barkós?
-         Igen. Mint a hetvenes évek filmjein. Ki lehetett?
-         Fogalmam sincs.
-         És úgy tud futni, mint a nyúl.
-         Nem tudom, Laci. Nem ismerek ilyet.
-         Ha nálam lett volna a mobilom, lefotóztam volna. Te reszketsz?
-         Sovány volt?
-         Eléggé. Ezért is tudott olyan gyorsan felszívódni. És ezt a papírt hagyta a fülkében.
-         Mi ez?
-         Nem tudom, de hajtsd szét.
-         Egy kérdőjel?
-         Te tudod mit jelent ez?
-         Egyre titokzatosabb. Biztos, hogy ő hagyta ott?
-         Szerintem igen.
-         Kezd görcsölni a fejem. Ma megint nem fogok normálisan aludni.
-         Nem jó ez így. Ki lehetett ez a pasas?
-         Veszek be valamit.
-         Mikor telefonált ez először?
-         Szerintem hétfőn. Igen hétfőn.
-         Aha. Négy napja… Mindig ugyanakkor….Kata, napközben nem voltak névtelen hívásaid?
-         Nem.
-         Vagy csak nem vetted észre.
-         Lehet.
-         Mert a csávó figyel téged, ez tuti. Lefogadom, hogy követi minden lépésed.
-         Igen?
-         Igen, persze. Vettél be gyógyszert?
-         Aha.
-         Szólnunk kéne a rendőrségnek, nem?
-         És mégis mit mondasz?
-         Névtelenül zaklatnak telefonon.
-         És mit tudnak csinálni?
-         No, azt látod, nem tudom. De mégiscsak be kellene jelenteni.
-         Persze.
-         Valamit lépni kell.


4.

-         Alszol?
-         Ilyen idegállapotban? És ez az a kérdés, amire csak nemmel felelhetsz.
-         Felkapcsolhatom a lámpát?
-         Persze, nyugodtan.
-         Kérsz?
-         Te cigarettázol?
-         Hát, most úgy néz ki Laci, igen.
-         Sírsz? Kislány, ne sírj… Kata, meglátod minden jóra fordul.
-         Persze, minden.
-         Ne légy ilyen!
-         Milyen ne legyek? Milyen? Az se tudod milyen vagyok.
-         Én csak nyugtatni próbállak…
-         Nem is ismersz… Fél éve még azt se tudtam, hogy létezel.
-         Ez igaz.
-         Jöttél, mint egy villámcsapás… Nem is ismersz.
-         Ennyire feldúlt ez az ügy? Mintha többet tudnál, mint én. Igaz?
-         Igaz.
-         Ismered azt a tagot?
-         Igen. Két éve üldöz. Most megtalált.
-         Üldöz? Hogy értsem ezt?
-         Ő a férjem… Illetve a volt férjem.
-         No, most add azt a cigit. Te férjnél voltál?
-         Igen. De nem sokáig. Most ismét megtudta, hogy hol lakom.
-         Tényleg nem sokat tudok rólad. Mi az, hogy nem sokáig? Mégis meddig?
-         Nem tudom, pár napig.
-         Jézusom Kata, hogy lehet, hogy nem tudod?
-         Mondd, szeretsz te engem?
-         Most hogy jön ez ide?
-         Válaszolj, kérlek!
-         Olyannak, amilyennek megismertél?
-         Igen. Miért kérded?
-         És ha valami durva derülne ki rólam, akkor is szeretnél?
-         Persze. Persze… Durva, mi durva? Ne hüjülj már?
-         Én nem akartam ezt neked soha elmondani.
-         Mit Kata, Mit?
-         Én nem… Én nem.
-         Ne sírj… Mondd ki, mit…
-         Én…
-         Mondd…
-         Én… Én
-         Fiú voltam… Három évvel ezelőtt még fiú voltam.
-         Hogyan ???
-         Megoperáltak… És most ő elrontott mindent...
-         Miket beszélsz?
-         Ez az igazság.
-         Hogy?
-         De én nem akartam ezt elmondani… Neked soha… Neked soha.










A főnök


   A fiú már napok óta csak üvöltésre volt képes, mert rettenetesen fájt a hasa, nem tudni mitől, és torkaszakadtából kiabált kínaiul, hogy mentsék meg, de a főnök azt az utasítást adta, hogy a konyha mögötti zöldségraktárból, ahol feküdt, vigyék át őt az épület másik szárnyába, onnan is le a pincébe, hogy kevésbé legyen hallható ez az átkozott siránkozás, amit ez a fiú napok óta művel, mert egy szimuláns, és büdös neki a munka, és egyáltalán, mi az, hogy rosszul van, nem lehet rosszul, mint ahogy ő se, senki se, aki ma dolgozik, merthogy papírok nélkül vágta a hagymát és a bambuszrügyet nála, a többi alkalmazottjával együtt, és mindenki tudta, hogy a pincébe, ahová levitték, van egy ajtó, ami egy makadámmal borított utcára visz, és ezt felhasználva ötlötte ki a tervét a főnök, mivel úgy sem tudja már semmire se használni a fiút, éjszaka mikor senki nem látta, felvitte a hátán a félájultat, másnap meg mindenkinek azt fogja bemesélni, hogy a fiú megszökött tőle, és nem tudja hol van, így mikor mindenki elaludt, lement érte a pincébe, aztán fel a keskeny csigalépcsőn a tetőre, de ledobni csak azután dobta le a szomszédos építkezésre, miután meggyőződött róla, hogy ott terül el alattuk az a mély gödör, amibe holnap reggel több mázsa folyékony beton fog ömleni.

 

Az ok

 

  Lakótársaitól tudjuk, hogy nemi érdeklődését nem sikerült magában tisztáznia annak a fiatal lánynak, akinek a holttestét a múlt éjjel találtuk meg a közeli bányató mellett. A kicsavart testen esésből eredeztethető zúzódásnyomok voltak láthatók. Mint búcsúlevelében leírta, saját kezével vetett véget életének. Okként feljegyezhető az a tény, miszerint nem tudta feldolgozni saját intenzív érdeklődését barátjának szomszédja iránt.


















 

Párhuzamos

 

  Tizenegy éves múltam pontosan két hónappal. Erre világosan emlékszem, mert valami egészen furcsát álmodtam, és ilyet azóta se, mondta Kondor a kertben. Éreztem, mondta, hogy ez a dolog  láthatatlan és megfogalmazhatatlan, csak annyit tudtam róla, hogy rossz. Ez volt a megfoghatatlan nem jó, ami negatív hullámokat küld. Csatakosan ébredtem, úszott az ágy, és mire magamhoz tértem, anyám már az ágyam mellett ült  A jajgatásom keltette fel. Azt mondta, hogy percek óta kiabálok, és kétségbeesett, mert nem bírt felébreszteni. Negyvenfokos lázzal ébredtem és másnapra beteg lettem. Olyan beteg, amilyen se előtte, se utána. Majdnem meghaltam.
  Mindezt Kondor a kertben mondta, majd hozzátette: Tudod, Sophie-t négy éve ismertem meg. Kapcsolatunk kiegyensúlyozott, szeretünk egymással élni. Kölcsönösen megtaláltuk egymásban azt, amit mindig is kerestünk, bár tizenegy év és két hónap a különbség köztünk. Sophie mesélte, hogy nehezen született, komplikációk voltak,  és pár napig aggódtak érte az orvosok, mert nem hitte senki, hogy életben marad. Majdnem meghalt.
  Mindezt Kondor a kertben mondta el.



 

A hét utolsó éjjelén

 

  Elviselhetetlen érzés amikor bámulod az üres papírt és az jut eszedbe, hogy már nem jut eszedbe semmi. Elhatalmasodik benned az üresség és egyre kevésbé tudod megmagyarázni a körülötted történő dolgokat. Kihull az elmédből ami eddig ott lapult, és minden ragadósan hiábavaló. Ilyenkor a semmi az, ami van. Elszáradt ujjaid görcsben állnak, a toll nem engedelmeskedik többé, penészes agyad bomlott virágai ördögszekérként sodródnak a sötétbe.
  A nihil a való.



















Tévé

  Bömbölt.
  Nagy zajjal, hangosan.
  Szünet nélkül, szakadatlanul, folyton.

  De nyáron minden ablak nyitva. És a szomszédok nehezen bírták a mindennapos lármát. Mert bármikor előfordulhatott. Lehetett éjszaka vagy hajnal. Teljesen váratlanul, a nap bármely szakában. És már hosszú hetek óta.
   A környéken sokan remélték, hogy egyszer ismét csend lesz, és majd megszűnik ez a fejhasogató állapot.
Pokoli élni panelban, egymáshoz közel, így. De a szomszédok nem szóltak.
   Pedig Gyetvai, a Nemzet Színésze nem tudott szöveget tanulni, Klárának, annak a fiatal lánynak a harmadikról, egyre apadt a vevőköre, Sipos úr, inkább később zárta be a lottózót, hogy ne kelljen a bömbölést hallania, Iván meg folyton a Lehelen mászkált.
 Szünet nélkül, szakadatlanul, folyton, bömbölés jött az egyik lakásból.

  Különleges helyzet, kivételes körülmény.
Sopánkodó fejjel rohangáló szülei, képtelenek voltak csitítani.
  Nem is volt már rá idő, mert húsz tízkor kezdődött a Petrocelli soron következő epizódja, azon az egyetlen csatornán, ami létezett. Még mindig sopánkodó fejjel rohangáló szülei azt gondolták, elkezdik nézni, a gyerek meg majd csak abbahagyja. Valószínű, ekkor suhant az az angyal a lipótvárosi háztetők felett, aki mindennap arra járt, de ma nem ment neki a tűzfalnak.
  Mert a gyerek nem bömbölt többé, megnyugodott, elaludt. Az hogy a szinkronszínészek váltották -e ki, hogy elhallgatott, vagy a vibráló fény tette, vagy tényleg az a rángatózón suhanó angyal, nem tudni. De ez volt az egyetlen, ami később is mindig megnyugtatta.
  Senkinek a karjában nem aludt, semmilyen cumi nem csendesítette le, különösképp a pikulázás, attól még az a pár szál kinőtt haja is égnek állt, szája elkámpicsorodott, és kész volt a baj.

  És akkor bömbölt.
















 

 

Vallomás a rendőrfelügyelőnek

 

  Az a fekete ruszki nő volt, biztos ismeri, akinek olyan kreppből való papír-szalagok vannak a hajában. No kérem, az hozta a televíziót! Zörgetett egyik este, tudja, mer nálam nincs csengő, szóval zörgetett, aszondja, csókolom Ari néni, meghoztam a tévét, amit a polgármester küldött. Nem is csudálkoztam, mer tényleg, be van adva az igénylésem a szociális osztályra. Pongyolában nyitottam ajtót, mert épp fekvéshez készülődtem. Képzelheti mekkora örömöm volt, mikor megláttam, hogy tényleg egy nagy dobozt hoznak.
  Bejött egy fullajtárral, azzal a bajszos, magassal, tudja, aki börtönbe is volt. Gyerekkorából ismerem, akkor is már sántított neki a lelke. Az cipelte a dobozt, mert már mégse a nő cipeljen. Érti? Mondtam, tegye csak ide a konyhaasztalra, s lesöpörtem onnan mindent. A meglepetéstől meg voltam hatva, és még sírtam is, mert, hát nem mindennapi dolog, hogy egy magamfajta öregasszonynak tévét szavaznak meg a tanácsnál. No, elég az hozzá, kérem, hogy én el voltam ugye ott foglalva, zavaros lett a fejem az izgalomtól. Szégyelltem, hogy mekkora kosz van a lakásban, és ezek az idegenek, jól szétkürtölik ezt a városban. Mert nézzen rám, képtelen vagyok még takarítani is, és eltettem a mosnivalókat, be a sublótba. Addig a bajszos kérem, körbenézett, hogy mit érdemes tőlem capcarázni.
  Hót ziher, hogy ők voltak, mer másnap történt a betörés. Ezek kifigyelték, hogy mit érdemes, tőlem. Meg azt is tudták, hogy mikor visznek a doktornőhöz, melyik nap nem vagyok itthon. És fölforgatták a lakásom, kiloptak kérem, a vagyonomból, elvitték mindenem. No, persze a tévét is.
  Tudja, a dongalábam miatt nem járok már sehová. Itthon fekszem, vagy ülök, mert már a kis menés is fáraszt. Eltelik a nap, és várom a következőt. Így élek én. Ezért is volt jó, hogy megkaphattam azt a televíziót. Mert valahogyan könnyit, ért engem? De, ha én ezt tudom, hogy ez lesz, akkor el sem fogadtam volna azt az ajándékot, és akkor azt a két átkozottat se kellett volna beengednem ide.



















 

Janka

 

  Azt mondták az orvosok, hogy a műtétre tizenkét éves kora után kerülhet csak sor. Lányként nevelték, rózsaszín szobában aludt és babákat kapott az ünnepekre. A közeli ismerősök, a rokonok sem tudták, hogy Janka kétnemű. Az iskolai testnevelésórákról felmentést kapott. Kis ideig ki is közösítették ezért társai, de aztán megszokták, hogy ő olyan lány, aki nem tornázhat. Aztán elérkezett az operáció ideje, ami sikeres volt. Ezután barátai lettek, barátnői, akikkel együtt üvöltötték végig a kamasz éveket. A párválasztás sem okozott semmilyen fennakadást.


















Kisnándi


  Egy kocsma pincehelyiségében, ahol vágni lehetett a füstöt, valaki annyira megverte szegény Kisnándit, hogy kettérepedt a szemüvege, pontosan ott, ahol az orrára csúszik, de nem ragasztotta meg leukoplaszttal, hanem csak a felét hordta, a balt, csak azt tette fel, mert ezzel a szemével lát rosszabbul, a másik felét otthagyta a verekedés helyszínén, és másnaptól, amikor megkérdezték, hogy miért nem csináltat újat, azt válaszolta, hogy minek azt, arra a kis időre meg, hogy látok én így is, nagyságos úr, mondta, ha behunyom a másikat, és erősen szorítom, még jobban látok mint előtte, és így mászkált a városban, így nézte a felvágós nőket a vízparton, mikor már semmi dolga nem volt, amikor már az összes újságot kihordta amit rábíztak, és ha érezte, hogy a szemüveg lecsúszik róla, félrebillentette a fejét és úgy közlekedett.











 

Mozi



  A Hengerfejek a paplakban című tadzsik bio-cyber-horror volt épp műsoron, s mindössze hárman ültek a teremben. Kabai elől, mert ott szeretett, a két ismeretlen fickó pedig a bejárathoz közel, egymás mellett. Záporoztak a vásznon a golyók, ahol percenként több száz androidot lőttek apró darabokra. Nagy látószögben ömlött a vér, a nyál, a fémbél.
   Kabait, aki csak a hűvös terem miatt vett jegyet, nem kötötte le a film. Nem volt még ebben a moziban és azon gondolkodott, hogy lehet az, hogy csak hárman ülnek benn, és mégis vetítenek. Régebben ilyenkor hazaküldték az embert. Ha nem jöttek össze tízen az algyői kultúr vetítőjében, akkor nem volt előadás. Úgy látszik, ma ez is máshogy megy. Az új technika viszont nem semmi, jegyezte meg magának. A hangzás tényleg odavág! Az előbbi helikopter hangjába majdnem belesüketült és úgy zúgott, mintha közvetlenül a feje felett ment volna el.
  A történet annyira nem kötötte le, hogy még hosszú percek múlva sem tudta, hogy ki kivel van. Unalmában azon gondolkodott, hogy vajon miért kell leforgatni az ilyet. Biztos sok golyó halmozódhat fel a vaktölténygyárban.
  Hátrapillantott. A két férfi is így lehet ezzel, mert beszélgetnek. Ők is a kánikula miatt lehetnek itt. Az idősebb hevesen gesztikulált, és a másik hallgatta.
  Kabai visszafordult és megpróbálta átadni magát a filmnek. Épp egy bádoghordót készült összepréselni, villás targoncával egy hidrogénezett hajú android. A hordóban fejkendős planktonok jajgattak, mert nem tudtak semerre sem kiugrani. Csápjukkal metálszürke kalasnyikovot fogtak, amivel telelyuggattak egy szegelőcsarnokot. Az android egy aknavetőt tart a kezében, és a lövöldözéstől az egész teste beleremeg. A film rendezője a párhuzamos vágás technikáját alkalmazta, mert a következő kép már azt mutatta, hogy hogyan siet a légierő a planktonok segítségére.
  Majd újra a villás targonca jött.
  Megint hátranézett, de már csak egy férfit látott. A másik megunta, biztos hazament. És épp egy doboz hideg sört pattint fel, gondolta Kabai.
  Hülye egy film, annyi szent! Én sem maradok itt, gondolta, és elindult. Ahogy közeledett a bejárati ajtó felé, arra lett figyelmes, hogy az idősebb férfi hátravetett fejjel ül a széken. Kezei lógtak, és Kabai azt érezte, hogy nem épp természetes ez a póz. Rosszat sejtett.
  Ugyanis korábban látta egy Columbo-ban, hogy valaki pont azért követ el egy gyilkosságot moziban, mert a pisztolylövést ott nem lehet tisztán kivenni. A tettes pedig nyomtalanul el tud tűnni a teremből. Arra már nem emlékezett, hogy Columbo mitől tudta kinyomozni, hogy mégis ki a tettes, mert a szíve egyre jobban kezdett el kalimpálni. Odaért a férfihoz, akinek kitekert fején egy sötét foltot látott meg. Kabai az ádámcsutkájában heves dobolást érzett, és az izzadságmirigyei is akcióba lendültek. Közben a vetítővászon fehér lett, mert a planktonok sivatagban jártak, és így jobban szemügyre vehette a férfit. Akinek halántékáról vér szivárgott. Fölé hajolt, hogy jobban megnézze, hisz úgyse látott még ilyet. Megfogta a vállát, mire a szuszogó férfi hirtelen fölugrott.

  - Mi az?
  - Bocsánat, ön él?
  - Mi az?
  - Uram, ön vérzik!
  - Hogy?
  - Vér!....A füléből!....Vér!
  - Ez nem az. Ez jódoldat. Reggel történt egy kis horzsolás.
  - Horzsolás? Lesz még egy.
  És erre egy akkora sallert nyomott a férfi jód nélküli arcára az ijedt Kabai, hogy ha nem fogja meg a mozi fala, és rajta a külső burkolóanyag (nevezzük lambériának), akkor a férfi métereket repül. De így a fal adta neki a másikat.  Ezután becsapta maga után a terem vastag fa ajtaját, mire a vakolat hullani kezdett.
  És talán még most is hull.











A tévé-kor gyermekei



  A farsangi jelmezbál még nem ért véget, de Anyuka már megérkezett és nekitámasztotta a Csepel biciklit az óvoda falának. Nagy szatyor volt a kormányra tekerve, amit az onkológiáról hozott. Megtörölgette szemeit, majd lenyomta a bejárati ajtót.
  Ott topogott a folyosón és kereste az ismerős kabátokat, amikor a középső csoport termének ajtaja hirtelen kinyílt. Fehérruhás óvónő torpant meg az ajtóban, rámosolygott majd hátrakiáltott.
       -    Marci, Peti, készülődjetek!
Úgy tűnt, hogy a teremből kiszűrődő zene, és a gyerekzsivaj, elnyomja a fehérruhás óvónő hangját, de végül mégis célba ért, mert hamarosan két buksi jelent meg az ajtóban. Egy cowboy és egy Batman.
             -         Máris jöttél? – kérdezte a nagyobbik.
             -         Nem maradhatok még?  - kérdezte a kisebbik.
 -         Itt vannak Gabi bácsiék Pestről – válaszolta Anyuka, és közben kezdte felöltöztetni a kisebbiket, aki a cipőjét nem bírta még bekötni.
       -     Gabi bácsi, Gabi bácsi!! – kezdték kiabálni egyszerre - Megnézzük az Állatkertet! – és erre ugrálni kezdtek.
  A jelmezekre felvették a kabátot. Kesztyűt, sapkát húztak fel, mert kinn csípős februári szél fújt.
  Már nem is érdekelte őket az Alma együttes zenéjére táncoló gyerekhad, se a sütemények, se a habos kakaó. Alig várták, hogy kiérjenek, és Anyuka feltegye őket a biciklire. Egyiket előre, másikat hátra, ahogy szokták. Ekkor Anyuka a következőt mondta:
             -         Fiúk, azért vannak itt a Gabi bácsiék, mert a nagymama meghalt.
 -         Biztos lelőtték – súgta a kisebbik, a bátyjának, - de én megbosszulom! – és lejjebb húzta az orrán a Batman- sisakot.




















 

 

 

Szórakozás

 

  Apám azzal szórakozott a nyolcvanas évek közepén, hogy a Keleti pályaudvaron útbaigazítást kérő, amúgy a Dunántúlra igyekvő szovjet katonákat a miskolci vonat kocsiállásához irányította.























 

Éjszakai

 

  A picsába, hökkent meg a lány és rávágta a Suzuki ajtaját arra a sofőrre, aki éjszakai taxizásához a pályaudvar körül vadászta a spicces, illuminált vagy okádásig tajtrészeg kuncsaftjait. Az iszony, ami végigfutott a lány hátán, arra a cselekvésre ösztönözte, hogy bevágja a kocsi ajtaját. Dühösen és idegesen szaladt el a taxistól, bele a csípős éjszakába, mert az fajtalankodni vágyott volna vele és szexuális szolgáltatást kért cserébe a kevés pénzű tinédzsertől. A taxis, hogy enyhítse  tajtékzó vágyát, ezután több fiatalnál is próbálkozott, de volt olyan, aki kérésére csak lágy hányással felelt. Miután sikertelenül telt az éjszakája, hazament, bemászott alvó felesége mellé, és a falnak dőlve elaludt.













 

Élőben

 

  Már hazafelé baktatott a kórboncnok arról a randevúról, amire hetekig készült. Egy netes lánnyal ücsörgött a közeli eszpresszóban vagy két órát. Előzőleg több levelet váltottak, és sok közös dologra derült fény kettejük között. Fényképet is cseréltek akkor.
  Már a sparnál haladt a kórboncnok, és arra gondolt, hogy milyen lesz, ha hazaér. Enerváltan lépegetett, csigolyáit tűszúrások ostromolták, amit a jelentős energiaveszteséggel magyarázott. A bolt előtt érdeklődő barátja elé ugrott, és fürkészve nézte: mi volt, mi volt? Mire a kórboncnok csüggedten csak ennyit mondott: Élőben más.

















Valószínűleg önző

 


A nyomodban lépegettem, most meg itt vagy valahol a mellkasom mögött.
Egyébként létrejött az agyamban is egy fiók, belőled.
Szintakkora, mint a gondolkodást vagy az érzékelést jelző központom. Alap.

Valószínűleg, amikor melléd ültem le, akkor történt, hogy valamely általad
kifújt levegődarab volt az, ami megnyugtatott.
Az orromba úszott és kisimított. Lágyra csiszolt kedd délután, nappirításkor.








 

Stigma

 

  Már kétszer találkoztak, és ez elég volt, hogy halálosan belehabarodjon.
  Harmadnapra vette észre mosakodás közben, hogy egy anyajegy nőtt a jobb könyöke közepén. Lapos volt,  és akkora, mint egy negyed borsó. Először ismeretlen természetű kosznak vélte, azt hitte a víz simán leviszi. Dörzsölgette, de nem vitte.
   Következő héten moziba mentek. Az előcsarnokban vette észre, amikor az a jeges légáram jött. Könnyen megláthatta a lány csupasz könyökét. Neki is negyedborsónyi és pont a közepén.










Dal, mely egy sárospataki internátusban íródott



                           Cseh Tamás zenéjére


Látlak én ott, én egészen.
Temiattad önmagamat széjjeltépem.

Máshogy látok, kombinálok.
Erősebbek, színesebbek most az álmok.

Inhalálok, lábra állok.
Elkerülnek messze földre így halálok.

Patak partján, a holdfényben
Erdő vizén esküt teszünk kéz a kézben.













Baksa János odavan

 

  Beleköltözött a szívembe, én meg feküdtem rajta. Pedig hányszor mondták régen, hogy el ne aludjak a bal oldalamon, mert egészségtelen. Azt akartam, hogy költözzön ki. Mint egy démon, képes volt bármikor előjönni. Felejteni próbáltam, de nem ment. Lementem friss levegőért, gondoltam segíteni fog. Kitisztul az agyam. De csak rosszabb lett. Kényelmetlenséget érzek, tehát vagyok.
  Gondoltam iszom, az majd feloldozást hoz. Arra jött egy odvas csehó. De a szakadt falakból gomolygó tejszerű füst és a csapolt sör, hányásra késztető elegye gátat vetett elém. Ezt azért mégse.
  Delicatessen. Neonreklám hirdette a non-stop bejáratát, lenyomtam a kilincset. Kossuth- díjas színész tépte fel az ajtót belülről, szederjes arcával rám lehelt, majd furkón, sietve távozott. Lába lendületet vetett.
  Benn, a segítőkészség bárminemű hiányával megáldott, ló szemekkel és fapofával, állt egy férfi a pultnál. Mögötte sorban a polcon a Chivas Regal, a Metaxa, a Teqilla Sierra, a Jack Daniels és ki tudja még mi. Deci barackot, mondtam én, és mintha a fogát húznák, vagy legalábbis valami hatalmas fájdalom érte volna hirtelen, kényszerűségből előkeresett nekem egy üveggel. Aprópénzzel fizettem, ajóanyádat, gondoltam. És nagyon lassan felszedtem a visszajárót.
  Aztán az Oktogonnál megittam fél üveggel. Figyeltem, hogy nehogy előkerüljön egy is a rend éber őrei közül, de nem masíroztak arra. Viszont fejemben előjött megint a démon. Vagyis nem démon, de előjött. Nagyon rendes lány, csak nem úgy képzeli el az életét, ahogy én. Mármint velem. Tehát nem velem.
   Baksa János vagyok, és most iszom. Rosszkedvem hegyét most nemigen tudja ledönteni semmi se.






















 

 

Cselekményes

 

Bekoszolták. Lezárták.
Hánykolódott.
Falnak lökték.
Megcsócsálták. Kiköpték.
Facsarták. Csavarták.
Ütötték. Kitették.

Lefagyott. Merev lett.
Összetört. Széthullott.
Szurkálták.
Széles vájatokat vágtak rajta,
- ahol a cseppfolyós lélek bugyogott ki.

Megszáradt, újratermelődött, és
Vadalmaként vigyorog a hasíték.

…do-bog, do-bog, do-bog, do-bog…









E la nave va....



 Fellini huszonegy játékfilmet rendezett.
 Évekig tartott, mire be tudtam szerezni mind.
 Ezeket nézegetem, amikor hazaérek.
 Háromhetente kezdem őket újra.








 

 

 

 

 

 

 

Fa

 

  Éjszaka levizeltem azt a fát, amelyiknél tavaly D.-val készítettünk összebújós képeket. Nem volt olyan nehéz megtalálni a parkban, mert elég jellegzetes.
  Közös képet akartunk.
Ujjongott, azt mondta, hogy itt akarom, és erre én büszkén vettem elő a gépet.
  Most meg levizeltem azt a fát. Van ilyen.

















Boldogságkeresők



   Azt képzeld el mi történt.

  Nem bírtam már a gázt meggyújtani, mert elfogyott a gyufám. Azt a kevés paradicsomos káposztát akartam megmelegíteni. A platnin találtam rá, ott volt az asszony levele mellett. Elhúztam a függönyt, kerestem a stelázsin, hátha van még ott tartalék, de semmi nem maradt, még a porcelán tálakban sem.
  Valószínű zsebre tettem az utolsót, de mire megnéztem a bársonynadrágom zsebét, amit csak úgy ledobtam, rájöttem, hogy azt odaadtam a Czajtányinak.
  Még reggel, mert a drága kartársnak nem volt. Aztán elfelejtette visszaadni.
  Nekem meg most nincs!
  Én fel nem öltözöm, hogy lecaplassak a hetedikről, ahhoz az ellenszenves pénztárosnőhöz! Másztam ma eleget. Egyébként is utálom a paradicsomos káposztát. Gondoltam teret nyitok, becsöngetek a szomszédba.
  Kérek majd onnan.
  De aki élt már panelben, az tudja: bárki lehet a szomszédja. Ugyanis mire megszokod az egyik szomszédot, már ki is költözött
   Kész variábilis populáció.
  Megnyomtam a lakásommal szemben lévő ajtón a csengőt. Nem kellett sokat várnom, egy horgonyfejű lény nyitotta ki. Kezében egy gyufásdobozt tartott. Kiderült, hogy az X- bolygóról pottyant ide, és szerelik a csészealjat amivel idejött. Ha gondolom, kerüljek beljebb, invitált, mert palacsintát süt a konyhában és azt rohadt gyorsan meg kell most forgatnia.
  Horgonyfejében lévő szájával mondta ezt, és én azon csodálkoztam leginkább, hogy hogyan van az, hogy egy doboz gyufa volt nála, mikor ajtót nyitott. Csak nem gondolatolvasó? Milyen csodálatos intuitív képesség megérezni mások vágyát. Álomfelhőket előre kamillázni. Bár egy földönkívülinek kismiska lehet az ilyen.
  Csak a kezemben maradt, mondtam, hogy sütök. No, gyere már, mondta.
  Átmentünk a szobán, ahol egy heveder lógott le a csillárról.
  Egyszer csak (de csak egyszer), roppant nagyot roppant a derekam. Leültetett egy bárszékre. Mindig ilyen ez a hexensusz, de mindjárt jobban leszek, ne aggódj. Orvul támad, mint egy kifeszített gumikötél. Elüldögélnék egy kis ideig. Ne zavartasd magad.
  Oké, mondta, és dobálni kezdte a palacsintát, közben úgy énekelt, mint egy kacsa.
 Mikor megsült a tészta, kitette egy tányérra. A villát nem tette le, a sütést viszont abbahagyta. Felém fordult, és elkezdett beszélni.
  Az olaj a linóleumra csöpögött, ahogy gesztikulált.
  A mi bolygónk kicsi. A túlnépesedés következtében kormányunk határozott lépésre szánta el magát. Megszüntette a horizontális elnyúlást. Azaz eljött a nap, amikor tilos volt feküdni, csak lógni. Azóta csak függeszkedve aludhatunk.
  Ketten érkeztünk a bolygótokra. A társam még fiatal. Nem volt soha vízszintes helyzetben, azért jöttünk ide, hogy megtanítsam rá. De még fél. Ezért láthattad a hevedert a csilláron.
  Szeretném bevinni a tutiba.
  Van egy matracod?

  Volt.
  Adtam.
  Mire megettük a palacsintát, ami azért jobb, mint az az istenverte paradicsomos káposzta, elmúlt a hátfájás. Nekik adtam az epedás ágyamat, amin az a förmedvény asszony horkolt, amíg el nem küldtem.
  Azóta megtanulta a kis horgonyka is, hogy mi az igazi öröm.
 Az élvezet, a gyönyör, a mámor.












 

A nő és a férfi



   Ott álltak a csuklónál. Közöttük egy asztal utazott. Saját lakásukból cipelték le, mert nekik már nem kell, a fiúk albérletébe meg jó lesz. Az asztalt könnyű volt szállítani, kerekekei voltak. A villamoson két ajtó között van a legnagyobb hely és azért álltak oda, mert ott nem zavartak senkit. Hiszen mindenki az ajtóban áll meg. Remíz járat volt, nem utaztak olyan sokan, de azért akadt pár lézengő. Megálló jött, a nő szólt a férfinek, hogy nyomja meg a leszállás-jelzőt. A férfi körbenézett, hogy melyik ajtónál érdemes leszállni. Miután megegyeztek az irányban, a férfi felemelte az asztalt, és hátrálni kezdett. Úgyis fel kell majd emelni, hiába alacsonypadlós. A nő viszont praktikus szemmel látta a dolgot az asztal másik végéről. Ha már kerekei vannak és gurul, akkor nem muszáj felemelni. Ameddig nem muszáj. Feszültség generálódott kettejük között, amit verbálisan fejeztek ki.
- Mér emeled, mér emeled?
- Azért, hogy legyen mit kérdezned! Azért.






 

A nap vége



   Legyen az, másoktól hallott, vagy hallatlanul izgalmas film, kalandokban bővelkedő cselekménysorozattal, vagy lebilincselőnek kikiáltott, érdekfeszítő könyv. A nap végére, mire odakerül, egyszerűen elalszik. Jön a pillanat, amikor pilla pillant pillanatra. S aztán sok pillanatra.
   Legyen a helyszín hangzatos mozi terem, vagy bársonyfüggönyös hálószoba, ahol ellazulhat végre cipőtlenül. Fél óránál sem tart még a film, vagy még a harmadik oldalon a nyitott könyv, szörcsögő horkantásra ébred.













Az ügy felderítése nem tűr halasztást



  Mint Kodelkáné kosarából a dolgok úgy esett ki az ágyából Stefan Derrick felügyelő egyenest abba a sötét bordó műbőr dzsekijébe még egy nyakkendőt is kötött nehogy összekeverjék Harry Klein nyomozóval habár ilyen belőtt sérója senkinek nem volt az őrsön tán még a világon se mint ami miatt minden reggel órákat tetvészkedett a fürdőszobában  megnyomkodta táskás szemeit azért hogy emberibb ábrázata legyen majd lenyargalt a tizenkettedikről hiszen a panelban már évek óta rossz a lift az egyetlen epizódban sem szereplő felesége friss tükörtojását sem várva meg...ugyanis az ügy felderítése nem tűr halasztást.







 

 

 

Iker

 

  Emailben küldte el az írásait a Szerkesztőségnek, minden vasárnap délután. Sosem kellett nekik egy sem, holott elég változatos témák ötlöttek eszébe. Írt a Földről, a Vízről, a Levegőről, tegnapelőtt a Vulkánról is. Dacból nem vette a Szerkesztőség újságját, mert ha már nem közlik a novelláit, akkor nem is olvassa a lapot. Nem is sejtette, hogy mekkora mérvű az ok, ami miatt a Szerkesztőség nem foglalkozott vele. Volt egy ikertestvére, akiről nem tudott. Ő péntekenként küldte el írásait a Földről, a Vízről, a Levegőről. Tegnapelőtt a Vulkánról is.












Képeslapok a szakadékból

 

  Nem vállalta el a szerepet, amit a világ első számú filmrendezője ajánlott neki. Színészek tömege áhítozott arról, hogy a nagy legendával forgathasson. Neki a kezét se kellett kinyújtania, mégis visszautasította a főszerepet. Elvi okok miatt nem vállalta, pedig anyagi jóléttel számolhat, ha rábólint. Harminc színházi főszerepért se kapott volna annyi gázsit, mint ezért a produkcióért. De erkölcsét sértette, hogy egy kettős életű nyilas tisztet kell alakítania. A nappal embereket Dunába lövő katona, éjszakánként ülepét mutogatva táncol, magas rangú szovjet tisztek között. És ez nem fért bele.

- - -

  Monoton nyüszítés hallatszott egy bokorból. Sírógörcstől fuldokló nő az autópálya szélén. Felcsúszott szoknyájából kilátszottak harisnyátlan lábai. Ruháját felhasították, teste véraláfutásokkal tele. Hideg, széttárt combjain ragacsos foltokat villantott meg a telihold. Egy Suzuki lámpái világítottak a szemébe. Az öltönyös férfi rögtön lefékezett ahogy meglátta a nőt, és a segítségére sietett. A nő magához tért, és arra a két kérdésre, hogy jól van e és, hogy mi történt: „Semmi, szerelem” volt a válasz. Majd feltápászkodott az aszfaltról, megrázta magát és a csodálkozó öltönyöst otthagyva, elindult.

Szentségtörés

 

  Szerette azt a videoklipet amiben egy szaxofonos csak fújja-fújja egy folyóban, mint valami Keresztelő János miközben a hátán úszik. Alámerül a hűvös vízbe, és közben túlexponáltnak hat az egész. Rózsaszín a víz és a hosszú hajú zenész rendületlenül fújja a hangszert. Mikor véget ért a klip, ránézett a vadonatúj órájára és kikapcsolta a számítógépet. Megszólalt a csengő. Pontosan hét, hiába egy menedzser nem késhet, gondolta, egy menedzser mindig pontos. Amióta szólókarrierbe kezdett, vagyis amióta azt gondolta, hogy egymaga is érvényesülhet a könnyűzenei piacon. Lett egy állandó segítője.

       -         Fura a szemed. Mit szedsz?
       -         Nem aludtam semmit.

  A haknibuszban (másik nevén: roadshow-járat) próbált aludni, de nem ment. Gyerekkora óta csak ágyban, párnák között tudta kipihenni magát. Konfliktusok sora adódott ebből korábban a zenekarnál, mert ha nem szervezték meg, hogy szállodában aludhassanak egy-egy átizzadt koncert után, ő mindig képes volt egymaga hazaindulni Pestre.

       -         Nem vagyok jól ma. Nem lehetne lemondani?
       -         Hogy mit? Eszeden vagy? Tudod, mennyibe kerül nekem ez az egész?
      Megcsinálod és lejössz. Ennyi. Aztán tarthatod a markod.

  Végül is szerette, amit csinált. Ha a körülmények miatt nem is mindig. Magamutogatásból és abból a mérhetetlen vágyból, ami már jó ideje kíséri, hogy maradandót vihessen véghez, és sikerüljön valamiféle jelet hagynia maga után. Ez kicsit pátoszos, de milyen legyen egy ars poetica, ha nem ilyen.

      -         Sophie elhagyott!
      -         Nabazdmeg!

  Feltűrt gallérral lépett a színpadra. A menedzsere javaslatára mostanában így állt ki a fénybe. Pedig ki nem állhatta. Erre vevő a közönség, érted? Ha nem borotválkozol, vagányul és lazán nézel ki. Akkor kíváncsiak rád, ha úgy nézel ki. Ez a trendi. Lezser képed lesz tőle, és ha hunyorogsz is hozzá, bomlanak utánad a nők, érted? Bólintott, hogy érti, de nem értette, mert ez az egész oly idegen volt tőle.
  A válogatott társaság, kiknek ma játszania kellett egy koszos pincelebujban, műszaki egyetemistákból állt. Ott heverésztek előtte, ki törökülésben kíváncsian figyelve, hogy ebből mi lesz, ki bortól gőzölve már, s ezért faarccal könyökölve. Nem érezte jól magát már reggel sem, mikor felkelt, az egész napot átbámulta rosszkedvűn és most, ahogy kilépett a színpadra, és meglátta ezt a részeg társaságot, úgy gondolta valahogy az este sem fog neki feloldozást hozni.
  Ha nem illuminált a közönség (ha meg részeg, akkor főleg), le lehet szűrni egy perc alatt, hogy milyen lesz az este. Elég egy szempillantást vetni rájuk a függöny mögül és tudja már az ember, hogy megnyerheti-e a szíveket, a műsort, vagy nem.
  Talán a dalok. Talán, majd ha elkezdek játszani, gondolta, ha lefogok egy- két akkordot, az majd segít elhinnem azt, hogy képes vagyok mindenre és meg tudom rengetni a világot. Még így is.
  Elkezdett játszani. Édes- bús zöngéket, előbb saját személyiségének mások által kőbe vésett lenyomatait, majd pedig saját számokat – mindezt egy szál gitáron.
  A közönség viszont csak nem csitult, sőt egyre hangosabb lett. Kiabáltak, tökmagot köpködtek a parkettre, papírgalacsinnal dobálóztak. Egy szőke copfos lány banánt evett, a szorosan mellette ülő fiúja pedig hátrafelé szemezett.
  Unottan bámultak a legtöbben, és a teljes butulást lehetett leolvasni az arcokról.
    Egy elöl ülő párocska férfi tagja, már percek óta azzal volt elfoglalva, hogyan szedje le barátnője elővillanó fehérneműjét. Ment a motoszka és a taperolás mindkét oldalról, nem zavartatták magukat. Rájuk tört a szenvedély, ott mindenki előtt, és nem törődtek a körülöttük heverőkkel.
  Hirtelen abbahagyta az éneklést. Tudta, hogy súlyos hibát, szentségtörést követ el, de érezte, hogy nem bírja tovább és itt fog felrobbanni, ha még egy percig itt marad. Nyakából kivette a gitárt, leugrott a színpadról és még mielőtt elhagyta volna a termet, ezt mondta:

      -         Menjetek a fenébe! Elég volt belőletek.

Reggeli

 

  A digitális faliórára pillantva mondtam ki az első hangot: ó!
  Becsuktam a keményfedeles Vonnegutot, majd kiléptem az utcára. Lassú, ráérős léptekkel. Minek sietni, hiszen munkába megyek, és az megvár. Kétszeri átszállással lazán odaérek, felesleges sietnem. Nem elég, hogy minden nap ugyanabban az időben, és ugyanazon az útvonalon. De lehet, hogy legközelebb csukott szemmel próbálkozom csak a másság miatt. Talán bejön.
  Akár az eső esett, vagy a korai nap eregette fénypászmáit az előttem futó járdára, az utcán szembejövő Vidám Fiúk mindig vidámak voltak. Semmit sem tudtam erről a szabadcsapatról, csak annyit, hogy néha öten, máskor meg hatan jöttek szembe. Gondolom, ők is melósok. Negyvenes-ötvenes férfiak tekintélyes pakombparttal. Hangosan beszélnek, zeng tőlük az aszfalt. Viccesek, ahogy a szűk járdán bukdácsolnak és mindig jókedvűek, mert hordában mennek. Ezért neveztem el őket Vidám Fiúknak.
  Mindenféle gondolat járkál a fejemben, ilyenkor az avart rugdosom. Ha nincs avar, akkor keresek. Átgondolom, hogy milyen lesz a napom, eszembe jut, hogy mi a túrónak van ez az egész. Az, hogy megyek be a céghez, ahelyett, hogy valami építőt csinálnék. Eszembe jut, mit terveztem estére, kikkel, valamint az is, hogy éjszaka valószínű megint egyedül alszom el. Persze, ha egy normálisabb céghez járnék dolgozni, valamint értelme lenne miért hazamenni a garzonba, akkor motiválva érezném magam. S nem jutnának eszembe a redvás hétköznapok, hogy én és a bank, ketten, karöltve, a hitelből vett falak között. Ja meg amit a Tevje mond, hogy Istenkém, pottyants már ide is egy kis gazdagságot is. (Nem akarok én sokat, csak többet, mint amennyi van)
  Persze lehet, hogy pottyant. Ő dolga, megteheti. Mifelénk ha nem jégeső az, ami potyogva kopog a kobakon, akkor (a korábban már kipottyant) kuyaszar gőzölög az aszfalton. No, mindegy.
  Egyébként érdekel valakit, hogy Benicio del Toro-t láttam egy furgonban? Az önkormányzati parkolóban, most az előbb. Nem hiszik?
  És most jön az a rész, hogy át kell mennem az úttesten. Ilyenkor szoktam terhes nőket felöklelni. De végül is nem csak én, hanem több, zöld lámpát leső honpolgár is. Mert a lámpa mindig előbb vált át, mint kellene. Hat sáv, az testvérek között is hat sáv. Ennyit kell megtenni. A buszmegállóig kerülgetem az embereket, mert csak így lehet közlekedni. És közben jönnek az útonállók. Igen, de még, hogy! Elfoglalva majdnem az egész járdát. Mamika és Papika a húzogatós piacos kocsival tipegnek. Hiába, ők jobban ráérnek, mint én. Jobbra urbánus terepjáró parkol a járdán, seggel kifelé, balról pedig, egy kilógó zöldséges stand. Előttem meg Mamikáék. És közben mindenhonnan jönnek, mint egy színdarabban. Van aki pöfékel, bele a másik orcájába, megáll a megállóban, az nem érdekes, hogy mögötte jönnek még. Hátra se néz. (Esetünkben a járda a megálló) Odafüstöl, nyomatékosítja, hogy megjött és ott van. De van hangosan telefonáló nyakkendős bróker, aki buszra várva köti az üzleteit. De a legjobbak talán a kőműves-dekoltázsos kiscsajok. Akik húzogatják a csípőfarmerüket, hogy ne látsszon az, amit már úgyis a fél utca lát.
  A buszon, ha előreengedsz valakit, tuti, hogy megáll az ajtóban. Neked meg át kell esned rajta és a karján lóbált hatalmas táskáján. Ha meg nem engedsz fel senkit magad előtt, illetlen vagy. Annyi sértődött pofát, mint a reggeli buszokon, nemigen látni máshol.
  Egy zöldpólós férfi hónaljánál az orrom, a lábujjam meg valahol az ajtóban.  De végül is nem lehet okom panaszra: haladok. Ez hovatovább csodálatos dolog.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Korim-kalandok I.

 

  Korim Gyuri kiállt a huzatba és eszébe jutott, hogy a pattintott korszak immár elmúlt. Ködbe veszett, mint valami lovag, hiszen vége van annak, amikor őt csak úgy. Amikor csak úgy, le. És el. A nők. Akik őt egyből és első nézésre. Mert amíg ő saját magát csiszolta, addig azok pattintottak. És sose értette igazán, hogy lehet visszautasítani egy Korimot.
  De hát, ennek most vége.
  Befejeződött a koptatások időszaka.
  A metróaluljáróban (merthogy innen fújt a szél) új érzés fürösztötte az arcát. Ez az új érzés pedig Alexandrával függött össze. Egy közös ismerősük hozta őket össze még, amikor kollégája lovasbalesete miatt, egyazon időben futottak össze a traumatológia hetes kórtermében. Itt találkozott először a lánnyal, akivel most úgy néz ki, hogy hamarosan összeköltözik.
  Mire nem jó egy kórház?
  A szerelvény fékezett, majd rések nyíltak. Csigalassúsággal hömpölygött a tömeg a mozgólépcső felé. A kijárathoz igyekezett mindenki és ráadásul egyszerre. Azért, hogy levegőhöz jussanak, és összefoltozzák megsérült aurájukat az emberek. A tömegből egyszer csak hirtelen előkerült Alexandra. A tündérnevető mosolyalbum átölelte Korim vállát.
  Előzőleg megbeszélték, hogy a lány ma nála alszik. A múlt hétvégét már a legénylakásban töltötték, sőt Alexandra már ott is hagyott pár cuccot. A fürdőszobaszekrény felét birtokba is vette. Korim elégedetten nézett végig a soha nem látott krémek, alapozók, körömlakkok, rúzsok  polcon fekvő szimmetriáján.
  Ő eddig kétszer aludt a lánynál, de nem igazán szeretett ott éjszakázni. A lány öccse a másik szobában lakott és zavarta. Illetve, a kettejük harmóniáját zavarta. Illetve, ne hegyezze a fülét ilyenkor egy öcs. Még azt hihetnénk színtiszta perverzióból maradt otthon. Mert nekünk csak hangosan megy és kész. A turbék. Ezért is mondogatta gyakran a lánynak, hogy költözzön hozzá. Jobb lenne.
  Persze, nemcsak a turbékolás miatt.
  Hanem, hogy végre talált valakit. Egy nőt, akinek a szeme fényében meglátta önmagát, gondolta. Meg aztán azt is, hogy ennél giccsesebb nem is juthatott volna eszébe. Tiszta parádé. De végül is milyen legyen, ha nem ilyen? Imponált neki, hogy a lány már kezdetektől fogva önfeledten kacagott a viccein. És ő is. Aztán megint elölről. A közös hullámhossz elmélete igazolódni látszott. Felszabadultnak érezte magát, és betöltötte lelkét a tudat, hogy ez a valami ami van, kezd nagyon jó lenni. Mennyi élményem van már veled, de még csak hetek óta ismerlek, mondta neki egyszer. Mintha kezdettől, érted ezt? Mi ketten.
  Huh!

  De ilyenkor még sokáig vékony a jég, amin csúszkál az ember, és minden megtörténhet.
  Akár az is, hogy a vágy, mint annyiszor, ma is szétpermetezné tüzes tekintetét a csöpp szoba falán. Ilyenkor csatakos istenek hevülnek a gyűrött lepedőn.
 Zápor zúdul.

  És a szerelemittas tekintettől mámorosan, bal  kézével, Korim a fiókban kutat.
  A csatakos istenek visszatértek a való világba.
  Mert az a kutató balkéz hirtelen megáll…és erre a fürkésző test is lefékez.

         -         Hopáré…nincs…bocs.. elfelejtettem…múltkor elhasználtuk az összeset…
         -         Várjál…megnézem….nekem szerintem van még…a piperetáskában.


         -         Hát ez fel van bontva….és egy hiányzik.
         -         Persze…még tavalyi… de nem járt le …
               megnéztem… gyere!

  Ekkor megjelenik az a furcsa valami, a bensőben, mint az a kis lámpa a rajzfilmekben, a gőzös fejek fölött. A gyűrött lepedő szétmállik. Az odakint lágyan permetező zápor, vad orkánná dagad. Előbb még volt remény némi szivárványra, de most már biztos, hogy semmiképp sem lesz látható az égen. Valamelyik földrészen fekete lelkek tivornyáznak, a rothadó húsukat sóval hintik be. Folyók apadnak el, mint az anyatej.
  És Korim György lefordul a lányról, öltözni kezd.




Két apró


  (1) Fáber Miklós lehúzta az orráról a szemüveget és az előtte heverő iratcsomóra dobta. Fájdalmat érzett a hátában. Mindig ez van, ha órákon át asztala fölött görnyed. Felkelt, szédülést érzett. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Átment a konyhába feltenni egy kávét. Hónapok óta dolgozik egy könyvön, ami A Subduralis hematoma gyakorisága a loire menti  francia földműveseknél címmel fog megjelenni.

  (2) Zizegett a fű. Fején vegyvédelmi kalappal E. egy világoskék kempingágyban feküdt, egymásra tett, kinyújtott lábakkal. Olvasott. Majd letette a könyvet a hasára és maga elé bámult. A zsebeit tapogatta. Madár kezdett csiripelni a barackfán, ami jó. Erre visszavette a kezébe a könyvet.












Mint a lottó



  Ez olyan mint a lottó, bármikor bejöhet. Ha tudta volna, hogy ott leli a halálát, talán be sem iratkozik. A masszőr-tanfolyamra keddenként járt, egy egészségügyi szakközépiskola harmadik emeleti osztálytermébe. Tetszett neki a tanfolyamvezető, aki karcsú alakját két gyerek és egy válás után is megőrizte. Gondolta, próbálkozik nála ezért virágot vett mielőtt belépett volna a kapun. Már régen elkezdődött az aznapi masszőrképzés, amikor velőtrázó sikoly hangfoszlányai szűrődtek a terembe. A délutános takarítónő találta meg a decens urat a férfimosdóban. Sose volt egészségügyi panasza, sportolt, karban tartotta magát, és mégis. Hiába a kétszeri újraélesztés, hiába az egészségügyi iskola, mint helyszín, a későn érkező mentősök nem tudtak már mit kezdeni. Ez olyan mint a lottó, bármikor bejöhet.











 

A pince



  Büntetésének letöltése miatt, amit előbb egy göteborg-i, később egy malmö-i fegyintézetben töltött, csak évek múlva találkoztak újra, ezért alig ismerte meg egykori társát, az azóta vezető beosztásba került, és a jóléttől kétszer akkorára hízott, szakállt is növesztett helyi főpotentátot. Akivel egy pincehelyiségben közösen elfogyasztott rizlingszilváni mellett sztorizgattak a múltról, az elveszett időről. A potentát a harmadik pohár után mély lelkiismeret furdalásáról kezdett el beszélni. Még most is nagyon sajnálja a dolgot, de akkor nem tudott közbenjárni az ügyben, hogy Rudolfot ne ítélje börtönbüntetésre a törvényszék. Nem igazán érdekel, hallotta a potentát egykori társától az utolsó szavakat, füstfelhőt látott, és azt érezte, hogy felrobbant a tüdeje.













A rajongó

 

-         Megjöttem!
-         Hallottam, hogy babrált a kulccsal!
-         Hogy aludt?
-         Na, ne mondja, hogy igazán érdekli!
-         Akkor nem mondom… Hoztam magának ennivalót!
-         Legyek érte hálás?
-         Jobb lenne, ha nem hoznék?
-         Maga tudja!
-         A lábamat lejártam ezért a hátszínért.
-         Könnyezzem meg?
-         Egy magazin írta, hogy ez a kedvence.
-         Mi van?
-         Igen… Egy szennylapból tudom. Maga nyilatkozta.
-         Minden szart összeírnak.
 -    Ötödik éve, hogy itt van nálam… Gondoltam ünnepelhetnénk.
-         Én magával semmit se!
-         No, majd meglátja!
-         Perverz!
-         Üvöltsön, ha jólesik.
-         Gennyláda.
-         Mondja még. Úgysem hallja senki.
-         Hagyjon nekem békét!
-         Három kilométeres körzetben, még egy fűszál sincs. Nemhogy élő ember.
-         Mocsok!
-         No jó, látom, meg kell várnom, hogy lenyugodjon. Nyissa ki a száját!
-         Várjon…! Ne…
-         Hogy?
-         Ne kösse be! Nem kiabálok. Csak ne kösse be!
-         Akkor ünnepel velem?
-         Igen.
-         Tudhatná, hogy kiabálással nem megy semmire.
-         Igen.
-         Vigyáznia kell a szívére. Úgyhogy semmi izgalom! És higgye el, nekem fáj a legjobban, hogy ilyen eszközöket kellett alkalmaznom.
-         Akkor miért kötöz le minden nap?
-         Miért? Óvintézkedés, hogy ne ugráljon feleslegesen. Szedhetek?


-         Kér még?
-         Mi ez? Lehetnek kívánságaim?
-         Na, ne hülyéskedjen. Szedjek még?
-         Elég volt.
-         Rendben. Adja ide, el is mosom.
-         Tessék.
-         Tudja, nem szeretem, ha rászárad. Nehéz levakarni.
-         Nehéz?
-         Gondolom, maga nem igazán mosogatott még életében. Azt se tudja, miről beszélek, mi? Engem anyám erre tanított otthon.
-         Szófogadó kislány lehetett.
-         Az is voltam.
-         És arra nem tanították meg, hogy nem szabad embereket elrabolva tartani?
-         Nem, ez valahogy kimaradt. Különben sem raboltam el.
-         Miért maga minek nevezné?
-         Kölcsönvettem magát.
-         No, persze, kölcsön
-         Azt akartam, hogy velem éljen.
-         Perverz módszeri vannak.
-         Ezt mintha mondta volna már. És ne üvöltsön, mert tudja, hogy azt nem bírom.
-         Akkor üvöltök, amikor jólesik.
-         Úgy látom, megint injekcióra van szükség. Adja a vénáját.



-         Lát már rendesen?
-         Kicsikét még homályos.
-         Mindjárt elmúlik. Ne haragudjon, de muszáj volt beadnom.
-         Mi?
-         Nem így akartam ezt.
-         No, persze.
-         Nem hiszi? Mégis csak maga az ország vezető színésze.
-         Voltam, csak voltam.
-         Respektálásom örökérvényű. Miért csak volt?
-         Ne röhögtessen, amikor maga idehozott, megszűntem színész lenni.
-         Ezt, hogy érti?
-         Magának köszönhetően kedvesem, leírtak. Eltűntnek nyilvánítottak.
-         Igen, a családja se keresteti már.
-         Remek. Magának van?
-         Mi?
-         Család?
-         Látott körülöttem valaha valakit?
-         Nem.
-         Mert nincs is. Maga az én családom. Igen, mert azt akartam, hogy az én színészem legyen. Csak az enyém.













 

 

 

 

 

 

 

 

A romlás virágai

 

  1.

  A Rádió szerkesztőségébe havonta több tucat demo érkezett. A felvételeket, posztókabátos undergrundereken át, a loboncos hajú vidéki énekesekig mindenki szállította. Nem is csoda, hiszen az ország első számú rádiójáról volt szó. Ezeket cd lemezen, a bejárati kisasztalon gyűjtötték. Egyrészt azért, hogy szem előtt legyenek, másrészt azért mert ez volt a legnagyobb asztal. Presztízst jelentett, ha valakinek a nótáit a Rádió játszotta. Egy átlagos hónapban ötven-ötvenöt darab lemez gyűlt tehát össze, hallgatásra várva a kisasztalon. A dalok teljes meghallgatására nem volt mód, mert az időt másra kellett felhasználniuk a Rádió alkalmazottainak. Ezért úgy határozott a szerkesztőség, hogy dalonként tíz másodperc elegendő ahhoz, hogy kiderüljön beleillik -e  a  Rádió profiljába.



  2

  Füst gomolygott az előcsarnokban, mert a mozisok pöfékeltek. Cigarettáztak, lármáztak és bazdmegeztek. Benn a teremben az információs vetítés zajlott. Ez a dzsembori arra volt hivatott, hogy az országba bejövő filmek közül válasszák ki a mozisok, hogy melyeket szeretnék otthon, a saját kis filmszínházukban vetíteni. De a mozisok nem választottak ki semmit, maximum egy újabb disznóviccet halásztak elő a tarsolyból, hogy az imént halottnál jobbat mondjanak. A filmeket tehát nem nézték meg. Pöfékelni ugyanis jobb dolog.






















 





Fejlődésgörbe


  Ruháján a kivágás merész volt, olyan, mint régen, és így tálalta fel nekünk most a levest. Szottyadt bőréhez nekinyomódott a porcelántál, ahogy felszolgált. Tíz évvel ezelőtt még a négyes úton találkozhatott vele az ember, mert ott ácsorgott mindig. Esőben, napsütésben. Mosolygott az olasz kamionosokra, hátha beindul a téma. Azt hittem rég meghalt, most meg kiderült, hogy egy panziót vezet. Mosolygásból panzió, az ország másik végén. Messze a négyestől.





















Kérvény



  Alulírott Telek Zoárd (sz. ig.: AS 456782) azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Igazgatósághoz, hogy lőjenek le. Folyó hó tizenkettedikén, tizennégy óra negyven és ötvenöt között ( a „hetes” számú gumikerekű viszonylat közlekedésétől függően, ui. arról szállok át) a Thököly és Dózsa György utcák kereszteződésénél, tessék szíves lenni engem agyonlőni. Az élet már mit sem ér számomra, és csak így oldható meg a családunkban kialakult konfliktus. Így a rákövetkező nap rólam szólnának az újsághírek, és televíziók is tudósítanának az eseményről. Tizenöt percre felkapna a média, ez elég lenne ahhoz, hogy szeretett családom fájdalmát enyhítsem. A fájdalmat én okoztam, mert nem kerültem be az éppen aktuális valóság showba. Kárvallott családom ezért szégyenkezik, és még az utcára sem mernek lemenni. Kérném ügyem kedvező elbírálását.

Tisztelettel: Telek Zoárd










Nagy levegő



- Eszel egy kis padlizsánt?
   Az öreg az ebédjét melegítette. Segített neki, a kredencből tányért vett elő és egy talpas poharat. A hűtőszekrény tetején fekvő kisrádióból halk zene szólt. Ebben az órában ez előzte meg a híreket, amit az öreg semmi pénzért el nem mulasztott volna. Ez olyan nála, mint az időjárás-jelentés. Még levegőt sem szabad venni olyankor. Ő viszont csak most tudott eljönni. Megint elszámította magát és a legutolsó alkalmas időpontban érkezett.
  A falon egy nemes arcélű fejfedős férfi fotóját pillantotta meg. Szemének szilvára emlékeztető formája keleti származására utalt. Meghatározhatatlan kora volt, legalábbis a képről ő nem tudta volna megállapítani, hogy hány éves a férfi. Mögötte jurta, és a büszke tartásából, a nyugodt mosolyából arra következtetett, hogy ez a szilárd tekintetű férfi a saját lakóhelye előtt áll. Ami övé és népes családjáé. Szuggesztív, erőt sugárzó fotó.
  Ahogy vége lett a híreknek az öreg elkezdett tálalni.
- Jól van Alekszej, megkapod a ház kulcsát. Azt nem tudom, hogy mennyire kell kitakarítanod, de majd nyilván látni fogod mekkora tisztogatás szükséges. A kis Peggy Lee-t is viszed? No, eszel egy kis padlizsánt?

 

Az ajándék

 

  Képzeld, lettek új fotóim…tegelt rólam a Kristóf a fészbukon egy párat és remélem majd jó sokan lájkolják…tök jó, meg minden…csak persze anyám meg ne lássa...na mindegy…nem mintha sokat foglalkozna az internettel…be se tudja kapcsolni a gépet...de attól nem is félek, hogy megláthatja, mert tudod, úgy állította be a Kristóf, hogy csak az ismerőseink nézhetik meg...érted?…egyébként apum azt mondta, hogy érettségi után megműtethetem a melleim...annyira várom már...teljesen izgatott vagyok azóta...felhívott és megkérdezte, hogy mit vegyen nekem…érettségire, érted?...én meg csak hallgattam a telefonba, nem szóltam egy szót se...mire ő kérdezte, hogy cici?...én meg mondtam, hogy igen…olyan édi volt, tök vágta, hogy mit akarok!














Széljegyzet



  Csirizes ennek a tantusza, vagy mi? Akármi legyek, ha értem. Ledobta az agya megint az ékszíjat, és utána azt fogja hinni, hogy. Pedig dehogy. Lehabarok neki egy dörgedelmes susnyákot, csak jöjjön ki. Tomboljon máshol benne az öntudat, ne itt. Kollega ne tüffentsen a kolleganővel a fogyasztók számára kijelölt illemhelyen. Hánem?
  Csudálkozik?
  Maga ilyen szocio izé, nem? Akkor ne csudálkozzon!
  Láttam én már magát valahol.
  Na jöjjön, álljon arrább onnan. Látja, hogy vizes.
  Teste kitételével ámítja magához az embert az a némber. Aztán szedhetem utánuk a gumikat.
Csak tudnám, miért villogtatja magát itt ez a kakadu, mikor otthon várja a bakja. Inkább félre kufircol itt, nyilvánosan. A házasságszédelgést nem veszi be a gyomrom. Ezt megírhatja, ha már olyan szocio izé. Meg azt is, hogy megkövetelik, hogy csillogjon, meg villogjon itt minden. Persze, hogy meg. Csak azt nem tudja a boldogságos főnökség, hogy az utcáról bejövők mocskosak és néha erősen szaglanak. Többször kell ganézni. Néha már nem bírom, mert sok nekem, egyedül csinálom, és annyi itt a hülyeség. Példul van olyan, aki ide jár lábat mosni. Ezért kellett a hónapban már kétszer cserélnem a folyós szappant. Reggel is libasorban álltak a homlesszek, mikor feljöttem, egy vak fiú állt a sor elején. A másik meg a nagydolgosok csoportja. Alig várják, hogy nyissunk, hétrét görnyednek az ajtóban, és fogják a falat. Tisztára ergyául vannak.
  De hát hol végezzék teendőiket, ha nincsenek nyilvános budik a városban?
  Valami bedugaszolt ülepű idióta lehetett, aki ezt megszüntette. Olyan ez a nyilvános budi kérdés, mint a nyilvánosházaké. Ha lenne, akkor nem lenne ennyi degenerált kretén az utcán, aki mindenféle ökörségre képes. Mert mindig is tombolt feszültség az emberi bensőkben, nekem elhiheti. Csak nem kéne egy lapáttal még rátenni.
  Ez van. Mióta higiénés referens vagyok, azóta érzékeny lettem bizonyos dolgokra. Ezt is megírhatja.
  No menjen, mert látom maga is kezd görnyedni.















 

Értékek

 

  Májfoltos, eres kezét végighúzta a grádics korlátján. A márványból készült árkádok alatt, vidám hangulatban lépett ki udvarra. A hangos gyermekkacagás megnyugtatta, mindig mosolyt csalt arcára. Öt-tíz éves gyerekek játszottak, sapkában, sálban fogócskáztak. Csiviteltek, harsogtak, szaladgáltak. Dagasztotta az öröm, szétfeszült a tüdeje a friss levegőtől.
   Kalács illata terjengett.
  Tele dióval az asztal. Nem volt kosara, így kötényébe kapkodta fel a szemeket. Aztán kiöntötte a kovácsoltvas lapra. Néhány legurult az esővíztől csillogó fűbe. Az asztal melletti széken macska dorombolt. Csípős november, dér.
  Az őszi szél megringatta a csenevész bokrokat és a fiatal tujákat a kertben. Ebben a kelletlen táncban kuszán rángatta karjait a málnabokor. A csipkebogyó gyümölcse élénkvörösen duzzadt. A birs, a dió és a berkenye már csupaszon gubbasztott, lehullott levelüktől színesedett a kert. Léptei alatt suhogott a pirosas barna avar, repkedtek a levelek, ahogy végiggázolt a kamráig. Gereblyét keresett és nekilátott a  következő munkának, összeszedni az elfáradt leveleket.
  Lépései elmerültek az avarban. A tíz fa tetemes mennyiséget hullajtott. Lesz dolga ezzel, gondolta. Nézte a birset, hogy milyen kopasz, és göcsörtös lett ez a kis fa. Negyvenkét üveggel főzött belőle az idén is, mert a család nagyon szerette.

Mikor befejezte a munkát a családnál, hazaindult, ahol évek óta nem várta senki sem.


























 

 

 

Tisztességesen

 

1923 Rábaszentmihály
  Az özvegyen maradt Horváth néninek annyi pénze sem volt, hogy az urának rendes, koporsós temetést adjon, olyat, amilyet az emberek szoktak ilyenkor. Rászorulva sohasem volt senkire, miért kéne most bárkitől is szívességet kérnie itt a faluban, gondolta. Az sosem érdekelte, ha a falu a szájára vette vagy rosszallóan beszéltek róla, hiszen mindig is különcnek tartották. Bugris mind, legyintett, ha pletykáltak róla, őt ez sosem érdekelte. A hamvasztás olcsóbb, mondták neki, de később Horváth néni ezt megbánta. Mert a szertartás óta minden éjjel azt álmodta, hogy a halott férje rosszallóan néz rá, hiszen nem sikerült tisztességesen eltávoznia.















Utazás közben

 

-         Jó napot!
-         Jó napot!
-         Szabad leülnöm?
-         Tessék.
-         Kissé sok a csomagom, és állni fárasztó.
-         Értem.
-         Megvárnám itt a vonatot.
-         Tessék csak.
-         Olvas?
-         Igen, szeretnék.
-         Mit olvas? Agáta Christie? Nagyon szeretem Agátát!
-         Remek.
-         És ez melyik? Jaj, hát ez az a piros fedeles! Ezt olvastam.
-         Ó.
-         Az megvolt már, hogy a szalonban meghal az a nő?
-         Nem. Nem volt meg.
-         Jaj, pedig nagyon érdekes olvasmány. Szeretni fogja.
-         Mondja, nem akar egy másik padra ülni?
-         Miért?



-         Á, hát itt van!
-         Na, ne! Megint maga az?
-         Az előbb úgy elrohant. Azt hittem megbántottam.
-         Mit akar itt a csomagjaival?
-         Szeretnék leülni a kupéban. Már csak itt van hely.
-         Jól van kérem, de ne dumáljon. Hagyjon olvasni!
-         Nyugodt lehet. Ó, már a felénél túl van, látom. Izgalmas, mi?
-         Az.
-         No mi van?  Most nem olvas?
-         Pihentetem a szemem.
-         Ilyenkor? Amikor nem lehet tudni, hogy a tollboás életben marad – e.
-         Milyen tollboás?
-         Hát a fakír nője!
-         Ja, de ő nem tollboás!
-         Még nem, de majd lesz.
-         Tudja mit, hagyjon nekem békét!
-         És az a drót is kérem, nevetséges.
-         Csitt olvasok.
-         Dróttal gyilkolni és a többiek még csak nem is veszik észre. Hogy lehet ez?
-         Akarja tudni?
-     Mit akar?
-     Megtudja mindjárt.
-         Mit?
-     Csss!
-     Ne csitítgasson! Miért állt fel? Mi van a kezében?
-         Csak egy drót.

 

 

 

 

Restség

 

  A két macska a kemencepadkán szunyált. Kora délután volt, a nap már órákon át besütött a konyhába. Bandi a gazda, amikor túróért a két utcával lejjebb lévő kocsmába indult, kulcsra zárta az ajtót, mivel a macskák képtelenek arra, hogy vendégeket fogadjanak. Így hát csak aludtak, és aludtak. Néha amikor egymásra néztek azt mondták nyáú, de nem sokszor.
  Amikor a mormon vendégek megjelentek a Toyotával, a gazda még nem volt otthon. Kopogtak, csöngettek, nem tudták, hogy a Bandi, aki mindig otthon van, most nincs. Miért nincs? – kérdezték a ház körül fújdogáló levegőtől a mormonok. De a ház körül fújdogáló levegő mint tudjuk nem beszél, így választ nem kaptak. Megunták a várakozást, továbbmentek, mert estére uszodajegyük volt.
  A két macska egész nap fel sem kelt, csak úgy pizsamában nézték a tévét. A zseléhajú - amelyik kandúr volt -, este benyomta a Teletext gombot a távkapcsolón. Értett hozzá, mert megvolt belőle a vizsgája. (Ígéretet tett rá valaki, hogy majd egyszer az összes gombot végignyomhatja. De addig várjon türelmesen.)
  Ezután a kandúr azt érezte, hogy az „egyes” lesz az a gomb amit a távirányítón  meg fog nyomni. Így is lett. Már kezdődött is a műsor a „Bal lábam a széken, ki van most a képen?” című műveltségi vetélkedő. A milliós nyereményözönnel jelentkező műsor az egy-tizenhatodánál tartott.
  Ettek egy kis tegnapi túrót, majd nézték tovább a tévét.
  Majd következett az első reklámblokk és a zselés hajú macska átkapcsolta a tévét egy másik csatornára. Majd megint egy másikra. Szörfözött, amitől más a haját tépné, mert lemarad a műsorról,. De nem érdekes, mert most más nem szerepel ebben a történetben. Csak a macskák. A lánynak meg tökmindegy volt,  mert bármi változás ment végbe, ő csak bambán pislogott a szemeivel. (És néha azt mondta: bumsztli)
  Mikor a Bandi megjött a kocsmából, a két macska  már aludt. Tapogatózott a sötétben, nem akarta felkapcsolni a villanyt a kis kedvenceire. Elfáradtak szegényeim, gondolta, hiszen annyit éltek.
  Fél óra múltán mikor megtalálta az ágyát, hasra vágta magát és elaludt.
















Tavasz

 

Csipog az a madár kinn a fán, és üdítő ezt hallani, mert ez az első. A loncsos télnek vége, és levetem a télikabátot. Még nem tudtam reggel, hogy ilyen ez. Világos van még, napról napra látszik, hogy jobban. A napfénysugár csíkokat fest a falra. Sört bontok a kései ebéd előtt, és ez kimondottan jólesik. Zene szól valahonnan, igazi zene, és csukott szemmel elvagyok.     Csöngetnek.






















Megint egyedül


  Megint egyedül hagytak és ez már nem az első eset, hogy megtörténik, sokszor van így, ilyenkor szólnak, hogy egy kicsit levegőznek, vagy valami ilyesmi, lényeg, hogy felállnak és elmennek, kimennek csendben, de előfordult már olyan is, hogy vacsora közben, a terített asztal mellől álltak ők fel azzal, hogy mindjárt jönnek, maradjak addig csendben, egyek csak, nekik most dolguk van, olyan ez, mintha valami halaszthatatlan teendőjük lenne hirtelen, amit el kell intézniük, lehetőleg minél hamarabb, ezt onnan gondolom, hogy ilyenkor mindig idegesebbek, mintha valami nyomná őket, és a hangjuk is olyan furcsa, pár perc az egész, van, hogy még kétszázig sem kell számolnom, de van amikor kevesebb, és amikor megjönnek, mindig elkezdenek puszilgatni, de nagyon, és vidámak mind a ketten, mosolyognak és nem is tudom, olyan érdekesen vibrál velük minden, vigyorognak, mint az a kisgyerek a csoportomból, aki olyan furcsán viselkedik, meg hangosan röhög néha, de sohase szólnak rá, és a szüleivel kötteti be a cipőjét, na, arra a kisgyerekre hasonlítanak ilyenkor amikor megjönnek, és szerintem most is így jönnek majd meg, valamelyik lenyomja az ajtókilincset, és folytatódik minden tovább, hármasban a nap, ahogy eddig, ebben a kis lakásban, ami lényegében csak a szobánk, mivel egy helyiségben élünk, Apa, Anya, és én, és, hogy miért mennek ki, olykor még sötétedés után is, hátra, a fáskamrába, azt igazán nem tudom.



1. kép Nappal, külső, forgalmas utca


Cégtáblás épületből jön ki egy fiatalember,
kezét unottan a zsebébe rejti,                                                                                utcazaj, autóduda,
a kamerának háttal, elindul.
                                                                                                                                                  városi forgalom zaja
Járása unott és fáradt.
Kilép a kapualjból az utcára, ahol szitál az eső.
Távolodik a kamerától, a kép közben kiszélesedik.
Többet láttunk az utcából, autókat,
rohanó embereket.
A fiatalember beleolvad a siető emberek tömegébe.


2. kép Nappal, külső, csendes utca

Újabb cégtáblás épületet látunk.
A fiatalember végigmegy a járdán, és be a kapun.                                                      
    Utcazaj


3. kép belső, Portásfülke

Nyakkendős, idős portás tupperware tálkából
ebédet kanalaz. Mondjuk pacalt.
Mögötte tévé zümmög, benne valami sorozat.                                                
                                                                        Tévézaj
Dél-amerikai.
Balról jön a fiatalember, megáll a fülke előtt
Láthatóan izgatott.
                                                                     (fiú) 
Jó napot kívánok!
  Az álláshirdetésre jöttem.


A portás tovább kanalaz.
Mintha nem is történt volna semmi.
Csak bámul és nyámnyog.

A fiatalember köhög, majd ismét megszólal.
                                                                                      (fiú) Jó napot…Az álláshirdetésre jöttem.
Gondolom várnak.
Megtenné, hogy felszól?

(portás) És mégis kinek?
Tudja maga, hányan dolgoznak az épületben?

(fiú) Buxbaum László. Buxbaum. Személyzeti osztály.

Az idős portás mérgesen odébb tolja
a műanyag tálat. Közben méregeti a fiút.
Megtörli a kezét szalvétával.
A ragacsos, odaszáradt zsírt is letörölné a szájáról,
de nem igazán sikerül neki.
Füzetet vesz elő, kikeresi a melléket.
Előveszi a telefont, majd beleszól.

Hálló, Aranka! Itt a főporta.
 Van itt kérem, egy fiatalember…
Állásügyben.
 Azt mondja, meg van beszélve…
Felküldhetem?...Igen
Értem...Rendben.
A telefonkagylót a kezében tartva,
másik kezével jobbra mutat, s jól hallhatóan:


Arra parancsoljon az úr!

A fiatalember elindul a mutatott irányba.


4. kép. Irodabelső

A személyzetis titkárnő
kezet fog a fiatalemberrel.
Arcán
kirakatmosoly.                                                                          Felvidéki Hedvig vagyok.
Buxbaum úr távollétében
 én fogadom önt.
Foglaljon helyet!
A személyzetis titkárnő papírokat olvas.
Majd leül.

Olvas.

Felnéz, és elkezdi rendezni azokat.
.

 (személyzetis nő) Nézze, én nem kertelek.
Valóban meghirdetünk egy állást,
és valóban keresünk is valakit, de nézze…
őszinte leszek, nem magát!
Maga túl jó ide, és ne haragudjon…
 Diplomást alkalmazni nekünk sokba kerül…
Érti, ugye?
 Nem is értem miért akar valaki
szociológus diplomával hozzánk jönni.

Az összerendezett kupacból visszaadja a legfelső papírt.





5. kép. Portásfülke.

Ugyanaz a beállítás, mint a 3. képben.
A portás nézi a tévét,
átszellemülten bámulja a tévét.

A fiatalember balról jobbra átviharzik a képen.


Kapunyikorgás,
csukódás.









6. kép.
Bajszos férfi premier plánban.


                                                    Próbálja meg később!


7. kép.
Szőke nő.
                                                                                           Jelenleg nincs üresedés.


8. kép.
 Fiatal, magas, szemüveges, vörös hajú nő, 
Profilból plánba fordul.                                                                                                                                                                 Nem.
                                                                                                 


9. kép.
Szakállas úr, köpenyben.                                                                                                                                 Sajnálom.


10. kép.
Idősebb, kontyos nő.                                                                                                                                              Már betelt.



11. kép.
Copfos férfi, szakállal.
Karját széttárva, fejét csóválja                                                                   


Nincs üres állás.


12. kép.
Ősz hajú úr.                                                                                                     Nincs üres állás.

                                                                                      
13. kép.
Kalapos férfi, szivarral.                                                                                 

 Nincs üres állás.
14. kép.
Fiatal fiú.                                                                                                         

 Nincs üres állás.


A kép kimerevedik, majd elsötétül.


15. kép. Iskolaigazgató szobája.

Öltönyös úr, nyakkendőben
ül egy íróasztal mögött
Rajta telefon, papírkötegek, dossziék
Rendezett rendetlenségben.

Mögötte a falon címer.

Orrán szemüveg.
Papírt tart a kezében, azt olvassa.                                                                                 (igazgató) Látom 
                                                                                                              nem most végzett az egyetemen.

Mit csinált eddig?

(fiúr) Munkát kerestem.
Igazgató köhög egyet. Majd felnéz.
Rendben van, kérem…felveszem.
Engem meggyőzött az önéletrajza.



A fiatalember láthatóan zavarban van,
feszeng, nem hiszi el.                                                                                         (igazgató) No, mi az?...

Napközis nevelőként tudom önt
alkalmazni… szakmájának megfelelő
 állás nálunk nincs, ugye…de szükségünk
lenne nevelőre…aki foglalkozik az alsóbb
  tagozattal a délutáni foglalkozásokon.                                                                
Ha gondolja, fogadja el…..ezt tudom nyújtani.

(Fiú) köszönöm

(igazgató) egyelőre próbaidőre
…három hónap
Fizetés, a közalkalmazotti bértábla szerint.
Igazgató feláll, kezet nyújt.
Nekem indulnom kell most.
 a titkárnő megcsinálja a
 szükséges papírokat.
 Jövő héten elseje.
Akkor már kezdhet is.
Rendben?

A kép elsötétül.

              
 16. kép, külső, Iskolaépület
                                                                                                                                         Utcazaj
A fiatalember biciklivel balról jön
Leszáll és biciklivel együtt bemegy a kapun.




 17. kép.
Lépcsőház, folyosó

Szubjektív kamera beállítást
Használunk.
innentől kezdve
a fiatalember szemszögéből látjuk
az eseményeket.


Azt látjuk, amit ő.

Letámasztja a kerékpárját
egy oszlop mellé a falnak.
Lezárja.

Elindul felfelé a lépcsőn.             


(kolléganő) Helló!


  Női cipők kopogása


(kolléganő) Helló! Én vagyok!

Jobbra fordul a kamera és
Egy fiatal lány arca jelenik meg
Mosolyog.
Én vagyok ma az ügyeletes.

Megszoktad már nálunk?
(fiú hangja) Igen, egész belejöttem.



Iskolacsengő hangja

(kolleganő) kicsengettek…

(fiú) oké. Majd beszélünk.
(kolleganő) szia
Lány arca kiúszik a képből.
A folyosót látjuk,
amin a fiú megy a tanári felé.

Sorban nyílnak az osztályterem-ajtók
Diákok lepik el a folyosót.

Zsivaj

A folyosó végére ér a fiú,
 és lenyomja a tanári ajtó kilincsét.

A kép elsötétül.




18. kép. Folyosó, osztályterem.

Még mindig szubjektív beállításban.

A fiatalember belép a terembe, ahol
Hatalmas káosz uralkodik.

Elől néhányan csendben olvasnak,
De a nagyobb része zsibog.
Lökdösődik, verekszik, kiabál.

Futkorászik

Egy hosszú hajú lány
Fellöki az egyik társát
aki nekiesik a bejövő fiatalembernek.
(neki a
kamerának).                                                     (diák) Bocsánat!

A fiatalember odamegy a
tanári asztalhoz.
Leül.
Közben észreveszik, hogy bejött.
A zsivaj halkul.

(fiatalember) Vegyétek elő a rajzaitokat.
 A tegnapit fogjuk folytatni.

Elkezdődik az délutáni foglalkozás

A kép elsötétül.

19. kép. Osztályterem


Tanári asztalnál ül a fiatalember.
Gyerekek rajzolnak.
Csend van. Csak a neon serceg.

Ajtó kivágódik.
                                                                                                                     (alak) Fiam, ő az?

Sietős léptekkel valaki.
                                                                                                                                                 Cipőkopogás
Végigrohan az osztályon.
Neki a fiatalembernek.
                                                                                                  Csattanások, gyereksikoltozások

(Remeg a kamera)

Üti, pofozza.
                                                                                                                                              Sírás

Lerogy a földre.

A kép elsötétül.

20. kép Mentő autó belseje

Idős orvos a fiatalembert nézi (kamerába).

Úgy látom magához tér, jól van...
Most kezdődik.


Semmi baj, semmi baj!

A kép elsötétül.


Vége
Tartalom


A bál 5
A csúcs 7
A feleség 8
Álomba ringató 10
Belépés a Nagybetűsbe 14
Így megy ez 23
Jelentésrészlet 25
Falánkság 26
Felnőtt dolgok 28
Fesz van 30
Az öreg 33
La visiteur 35
Mese 41
Kari bácsi 42
Rám nézett 43
Lenyűgöző Oktogon 48
Miért ölték meg Zsuzsannát a vének? 51
Ugyanott 52
Közös szoba 55
Beszélőre Nikolettet 62
Egyfajta freedom 63
Aluljáróérzés 67
A pénz miatt 69
Arditi 70
Gyermekkor 74
Villamosmonológ 75
A pióca 78
Este, reggel, párbeszéd  81
Egy klasszikus átirata 86
Nem ugyanaz 87
Változatok 88
Allegória 92
Sláger 93
Rossz történet 96
A főnök 103
Az ok 104
Párhuzamos 105
A hét utolsó éjjelén 106
Tévé 107
Vallomás a rendőrfelügyelőnek 109
Janka 111
Kisnándi 112
Mozi 113
A tévé-kor gyermekei 116
Szórakozás 118
Éjszakai 119
Élőben 120
Valószínűleg önző 121
Stigma 122
Dal… 123
Baksa János odavan 124
Cselekményes 126
E la nave va… 127
Fa 128
Boldogságkeresők 129
A nő és a férfi 132
A nap vége 133
Az ügy felderítése nem tűr halasztást 134
Iker 135
Képeslapok a szakadékból 136
Szentségtörés 137
Reggeli 140
Korim - kalandok I. 143
Két apró 146
Mint a lottó 147
A pince 148
A rajongó 149
A romlás virágai 153
Fejlődésgörbe 155
Kérvény 156
Nagy levegő 157
Az ajándék 158
Széljegyzet 159
Értékek 161
Tisztességesen 163
Utazás közben 164
Restség 166
Tavasz 168
Megint egyedül 169
Felforgatókönyv 170