Lementem a csehóba, miközben a hold ott vigyorgott a házak felett,
mely kövér volt, elégedett, és csendes, mint egy szunyókáló napközis,
aki az előbb ette végig az ebédjét, aki most pilledve heveri ki ezt a
csínytevéseivel együtt és nyugodtan, vigyorogva és fényesen süt az égen,
de valahogy mégse sikerül ezt a végtelen nyugalmat rám vetítenie,
bementem a csehóba, le a vaslépcsőn és kerestem magamnak egy üres
asztalt, amit nem volt nehéz találni, mert csak egyetlen asztalnál
ültek, a többi szabadon állt a teremben, én mégis a söntéstől
legtávolabb esőt választottam, hogy ne zavarjanak meg a csehóba ki- és
beszállingózók, viszont a bejárattal szemben helyezkedtem el, hogy
megfigyelhessem kik is járnak ide, mert sose lehet tudni, hátha feltűnik
egy ismerős arc, vagy egy olyan akin látszik, hogy jól el lehet vele
beszélgetni, hiszen bármikor bejöhet bárki, akire érdemes odafigyelni,
csak mindig résen kell lenni, tehát elhelyezkedtem hátul, mire a
felszolgáló odaért és megkérdezte, hogy mit kérek, s jobb híján, mert
nem jutott az eszembe más, rendeltem valami csapolt sört, de úgyis
tökmindegy, hogy mit hoznak ki, mert mostanában úgy érzem, hogy minden
ami körülvesz totálisan hiábavaló és lehet, hogy még ez a sör is, csupa
vizezett lötty és biztosan húgy meleg lesz mire ideér, minden teljes
mértékben felesleges, hiszen gyűlölök mindent és az irántam érzett
megvetés még a járdáról is gomolyog amerre lépek és hasztalanságot
sugallnak a falak, az utálat csordogál felém, amit oda-vissza érzek, és a
pokolba tudom kívánni azt a csivitelő madarat amelyik az ablakom alatt
tanyázik és visongó hangjával minden reggel felébreszt, utálom a reggeli
kávét, mert meg kell csinálni, és gyűlölök elindulni bárhová is, mert
mindenhol csak a káoszt látom, az őrületet, meg a sok embert, akik itt a
városban laknak, és akik már nem tudnak egymással élni, mert sokan
vannak, és a tömegben mindenki rátapos a másikra, átszúrják egymás
auráját azért, hogy előbbre juthassanak, én többek között azért szeretem
jobban az éjjeleket, mert ilyenkor élhetőbb ez az egész, kevesebben
vannak, legtöbbjükhöz hasonlítok és ilyenkor, főleg ilyenkor érzem jól
magam, amikor a hold alakja az út menti tócsákban megjelenik és lágy
esőszag száll fel a bazaltkövekről és tudom, hogy milyen, hiszen
korábban boldog is voltam már, tudom, hogy nem kell hozzá sok, hisz
megtapasztaltam, de ahogy benn ültem a csehóban még hiábavalóbbnak tűnt
minden és feleslegesnek még a levegővétel is, hiszen minek ez az egész
cécó, minek ez az élet, ha egyedül ülök itt is, ekkor a felszolgáló elém
tette a korsó sört, és én meredten néztem magam elé, tompán bámultam az
asztalon egy legyet, hogy vajon merre tart, lemegy e az abroszról, vagy
visszakanyarodik, mert úgy gondolja izgalmasabb a másik irány, eszembe
jutott, hogy milyen jó lehet neki, azért mert nem tud gondolkodni, és
nincs semmiféle hülye érzése soha, a légynek az asztal lapján, aki csak
lépeget az abroszon, örülhet, hogy csak ennyire képes, nincs memóriája,
ami elraktározna bármit is, ismertem egyszer egy lányt aki ugyanezt
mondta, csak galambokkal, ugyanezt mondta nekem, hogy a galambok
memóriája csak ötperces, de már nem emlékszem, hogy mire, mindenesetre
ott mondta nekem a Károlyi kertben, ahol azóta sem voltam, mert képtelen
vagyok rá, hosszú percekig nem történt semmi, nem is mozdultam meg,
nehogy a légy elszálljon, csodálkoztam, hogy mennyire érdekli ez az
asztal, ahol én ülök és vajon annyira érdekes lehetek neki ott az
asztalon, mint nekem az ő látványa, és csak néztem a legyet, meg a
sörömet, ahogy a habja egyre kisebb lesz, és ekkor körbepillantottam a
csehóban, ahol még sosem jártam, egyébként nem is volt annyira csehó, de
még késdobáló sem, hanem egy egész helyes kis pub és megvizsgáltam
ültömben mindent, a süppedős foteleket, az alacsony asztalokkal, a tonet
székeket, és a fotográfiákat a falon, melyek családi fotók voltak, több
száz piciny kép, fa- vagy műanyagkeretben, rajtuk rakott szoknyás nők,
matrózblúzos kopasz kisgyerekek, és joviális urak sétabottal, néztem a
falat, tetszik ez a hely, jegyeztem meg magamnak, és ezek biztos, hogy
nem az itteni alkalmazottak rokonait ábrázoló fotók, mert ahhoz túl sok
van, hanem az lehetett az ötletes elgondolás, hogy családi fotókkal
barátságosabbá akarták varázsolni ezt a helyet, ha már úgyis a pincében
van, talán nem lesz annyira nyomasztó, és sikerült is nekik, a pub
tulajdonosainak, mert valóban kedves ez a hely, a képek mindig fontosak
voltak nekem, amikor a lakásomat vettem és még nem volt kinn semmilyen
kép a falaimon, bármennyire is örültem, hogy saját lakásom van, addig
nem éreztem ott otthon magam, amíg ki nem kerültek a kedvenc képeim, és
itt a falakon baromi sok kép van, ez nagyon bejön, de az a két,
nagyjából egyidős huszonéves viszont, akik a felszolgálón és rajtam
kívül még a helyiségben tartózkodnak, egyáltalán nem, mert amikor
beléptem már akkor nyalták-falták egymást, és az idő múltával sem
csökkent a cselekményük intenzitása, nem jön be a dolog, hogy ezt
csinálják előttem néhány méterre és nem zavartatják magukat, mintha nem
is olyan helyen lennének, ami többek által látogatott, szóval zavart a
dolog, és feszélyezve éreztem magam a lány tapogató kezétől, ami ott
siklott a srác vállain, mert az én vállaimon is suhanhatna két kéz, két
olyan gyönyörű kéz, melyet nem fogok már látni soha, mégis képtelen
voltam felkelni és elrohanni, mint máskor amikor ilyet látok, lábaim nem
engedték, hogy elinduljak a kijárat felé, bénultan ültem ott a
sörömmel, a légy már elszállt és a párocska suttogása, és cuppogásaik,
mellyel betöltötték a teret, ruháik erotikus zengése szomorúságba
süllyedésemet egy idő után fokozni már nem tudták, a felszolgáló viszont
mit sem törődve az egésszel, a még kitöltetlen sudokujára koncentrált
és ködként telepedett rám ismét az elviselhetetlen üresség, ami már
hónapok óta nem hagy békén és amitől fáj a mellkasom, hiszen hiányzik,
mert a nevének minden betűje visszhangzik bennem még mindig, amióta
ismerem itt kattog az agyamban, azt mondják, ha nincs időd megszeretni
valakit, akkor nem fájhat a hiánya sem, nekem pedig túl sok időm volt,
ezért csöndben beleszerettem, és ezért olyan fájó, hogy nincs, mert
nincs, és amíg kortyoltam a söröm, megállapítottam azt is, hogy mennyire
ízléstelen és ordenáré, mennyire tipikus és mégis hihetetlen, hogy ezek
ott mit művelnek, mert kezd közönséges lenni a kép, látom a nyelvüket,
amivel úgy kavarják egymást, mint valami fagyigép, belekortyoltam a
sörbe, hogy addig se bámuljak rájuk, jó mélyen néztem bele a korsóba, és
megpróbáltam kizárni a külvilágot, és csak az ivásra koncentrálni,
nyeltem a keserű sört, nyeltem, jó hosszan elnyújtottam és mire kiittam a
felét, s ahogy leért az üvegkorsó halk koppanással az asztalra, láttam,
hogy a fiatal pár szedelőzködni kezd, majd távozik, és ekkor arra
gondoltam, hogy nehogy kidobjon utánuk engem ez a sudokus, mert kurvára
nincs kedvem hazamenni, de a szemközti tükörből láttam a táblát, hogy a
zárásnak még nincs itt az ideje, intettem és kértem még egy korsóval.
Valahogy nem állnak össze a mozdulatok, mert amióta elment és nincs
többé nekem, azóta minden olyan más, furcsa és barátságtalan,
kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, nem tudom összehangolni a kezem
és a lábam mozgását sem, mert az agyam nem képes az irányításukra,
kiesik a kezemből minden és összetörik, nem tudok figyelni a körülöttem
történő dolgokra, mert koponyámat belülről az ő arca, az ő mozgása, az ő
hangja tölti ki, kettétört valami, kipukkadt az, ami voltunk, én
mindenesetre kipukkantam, nem ezt akartam, de ez lett, megszűntté tette
magát nekem, itt hagyott, aki fontos volt nekem, aki iránt mindvégig
hálát és tiszteletet éreztem, mert úgy hittem, hogy ez kölcsönös,
mellette örültem, hogy létezem, hogy végre akadt valaki, aki ezen a
sártengeren elfogad és úgy, ahogy én szeretném, és büszkévé váltam
azáltal mert megismertem, de vajon miért van az, hogyha valamit elképzel
az ember, az úgyis másként történik meg, illetve rosszabbul történik
meg, mint ahogy azt szeretné, amit nagyon elképzel az ember az a lehető
legrosszabbul sül el, és ez a fojtogató szorítás ami a mellkasomból árad
egészen a fejem tetejéig, annyira folytonossá vált amióta nem láttam
őt, hogy a részemmé lett.
A munkahelyemen láttam meg először,
recepciósként ki kell töltetnem egy űrlapot mindenkivel aki hozzánk
érkezik, és egy reggel nyílt az ajtó, ő jött be rajta, persze
kitöltettem vele is egyet, illetve gyorsan nyúlt is érte, mert az üres
lapok ott vannak egymás tetején, így aki bejön, az némán hozzákezdhet
anélkül, hogy bármit is mondana az ott tartózkodó személyzetnek, és ő
bőségesen teljesítette az űrlapkitöltést, ugyanis az alsó rubrikákat is
elkezdte írogatni a papírlapon, nem csak azt, ami kötelező, erre mondom,
hogy hagyd csak, mert ezt már nekem kell, mire rám nézett, pislogott,
és azt felelte, hogy bocsánat, és átfordította a papírlapot a bükkfa
pultomon ami mögött álltam, felém nyújtotta a tollat és ez az egész,
ahogy átnyújtotta és rám nézett, felém fordította a papírlapot, rám
szegezte a tekintetét, és tudta, hogy nem éppen jó az amit csinált, de
ezért kapásból elnézést kért, mert nem figyelt, nos ez a néhány pillanat
elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy te jó ég, itt most valami
történt, mert itt most valahol fény gyúlt, egy éles fémpenge villant,
angyalok húztak el a fejem felett, és innentől már semmi sem olyan, mint
eddig, és ez az ezüstpillantás egy folyamatot indított el, felfedeztem a
cselekvőképességem, igaz, a lány akkor elsietett, de az ajtó előtt egy
mosolyra még visszafordult, amitől én jelentősen felbátorodtam akkor, de
annyira, mert olyan jólesően beleborzongtam amikor becsukta a kaput
maga mögött, hogy elkezdtem hangosan mondani magam elé, hogy hát ez
milyen édes kis teremtés volt, és percekig csak azt tudtam mondani, hogy
te jó isten, te jó isten, és fogtam a fejem, mert én még ilyet nem
láttam, olyat, aki ennyire helyes, olyat aki ennyire „egyben van” és
fogtam a fejem azért is, hogy most mi lesz és mit is csináljak, ki volt
ő, honnan jött, édes istenem, és akkor eszembe jutott a regisztrációs
lap, amit most töltött ki, annyira leblokkolt az agyam, hogy nem esett
le azonnal, hogy az imént hagyta nálam az adatait és akkor így
megtudtam, hogy hívják és azt is, hogy hol lakik, de rögtön le is
taglózott a tény, hogy igen ám, de milyen ürüggyel, és hogyan fogom
megszólítani, mert hát én nem tudhatok róla semmit, ugyanis nem élhetek
vissza azzal, amivel végül is vissza kellett, hogy éljek, a
regisztrációs lappal, amit nálunk hagyott, és akkor kitaláltam, hogy
összefutok vele „véletlenül” egy moziban, a bejelentkezésnél van egy
kérdés, ami a szabadidőre vonatkozik, és ő a mozit írta be, hogy
szívesen jár moziba, a lakcímét is meg kellett, hogy adja nekünk és
kiderült, hogy ugyanabban a háztömbben ahol lakik, egy mozi is van, egy
fapados, úgynevezett régi, „bolhás” mozi, ahol művészfilmeket vetítenek,
és eljártam oda vetítésekre, amúgy is gyakran járok ilyen helyekre, de a
város másik végében inkább, a lakóhelyem közelében és mindennap
eljártam a lány lakásához közel eső filmszínházba, hátha feltűnik, de
nem így történt, és másfél hétig még nem így történt, de a tizenkettedik
napon beült arra az előadásra amire én is jegyet vettem, a mögöttem
lévő sorok egyikében ült, és egyedül, ez megint felbátorított, és a
filmvetítés után, amikor felkapcsolták a villanyokat és a társaság
csordogált kifelé a teremből, megszólítottam a lányt, akinek eszébe
juttattam, hogy hol találkoztunk, kértem igyunk meg valamit közösen, ha
már így összefutottunk, mire azt mondta, jól van.
Ha órája van
nálunk, vagy valami egyéb elfoglaltsága akad az épületben akkor gyakran
látom a lányt, a csoporttársaival forgolódik itt, hasonló korú lányokkal
és fiúkkal, csapatban múlatják az időt, van, hogy nálunk ülnek le az
előcsarnokban, a bőrkanapén és a fotelokban, várakoznak, ilyenkor lopva
odanézek, figyelem a lányt, figyelem őket, hogy milyen jó nekik,
önfeledtek, vihorásznak, elvannak, viháncolnak és úgy tűnik nincs
gondjuk, lazák és bátrak, amilyen én már nem és lopva nézem őket,
sandítok rájuk, szememmel követem a lányt, mert szeretném tőle
megkérdezni, hogy milyen volt a tegnapi film, hogy tetszett neki,
szeretnék kijönni a bükkfa pult mögül és félrehívni, de nem tehetem,
mert hegyekben áll a munka, tornyosul előttem a sok irat, a főnököm
szinte percenként hozza az újabb és újabb adagot, igaz, hogy recepciós
vagyok, de mivel kevesen vagyunk, kitalálták, hogy a ráérő időnkben a
pultos is foglalkozzon az adatfeldolgozással, ezért van, hogy percenként
kapok újabb mennyiséget, csakhogy, aki emberekkel foglalkozik és
ügyfélfogadási vagy nyitvatartási időben dolgozik, mint ahogy mi,
ráadásul állandóan, annak nincs ráérő ideje, ez a szerény véleményem,
mert mindig akad valami, ha egy pult mögött áll az ember, ahová akárki
és bármikor jöhet, mindig lehet egy kérdés, egy probléma, egy panasz, de
ez állandó konfliktus tárgya nálunk, hónapok óta már, a főnök és én
köztem, ezért is kezd nem jó lenni ez a munkakör, rosszá és
kényelmetlenné vedlik, kezd megváltozni, értelmét veszti a munkahelyem
lassan, ezért nagy kedvem lenne hozzájuk csatlakozni, ehhez a kis
csapathoz, ráadásul felettébb érdekel ez a lány, különösen vonz,
szívesen kézen fognám és elmennék vele kávézni a büfébe, megmutatnám az
épületet, vagy beszélnék az itteniekről neki, hogy mit érdemes és kivel,
csak ne kéne innen, a pult mögül bámulnom őket, lesben, stikában, mert
nem lenne szabad bámulni, pislogni egész nap a pult mögött, ahol
jóformán le se váltanak, mert nincs, aki leváltson, és ezért szinte
egész nap ott ülök, egész nap információkkal szolgálok az arra járóknak,
a nap nyolc órájában aktákból bambulok ki, vagy a számítógép
billentyűzetét nyomogatom, épp ezért néha felüdülés, ha páran oda jönnek
és kérdeznek, mint ahogy néha ők is, a lány, a csapatával, mert akkor
felállhatok végre és kinyújthatom a lábam, és szeretem, ha ilyenkor
egyedül vagyok a pultnál, mert amúgy két munkatárs ottléte a kötelező,
csak mivel az elvégzésre váró feladatok száma megnőtt, nem mindig
vagyunk ketten a regisztrációs pultban, ami jó is, meg nem is, totál
skizo élmény, mert szeretek beszélgetni, szívesen válaszolok, de egy
kolléga vizslató tekintete lefékezi a diskurzust és a gondolataim, épp
ezért nem mindig tudok beszélgetni, főleg, ha megrohamoznak
mindenfélével, ha pluszfeladatokat is hoznak, mint ezek az aktázások és
ugyanakkor néhányan nem értik, hogy olykor miért válaszolok foghegyről,
ha máskor meg lehet hozzám szólni, mert szívesen válaszolok,
frusztrálnak a kérdezők, frusztrálnak a kollegák, tulajdonképp zavar már
a munkahelyem és mindennek tetejébe itt ez a csaj.
Kedves és
kellemes lány, jó vele beszélgetni, gondoltam ismét erre hazafelé menet,
a combinoval utaztam és az emberek nem tudták miért mosolygok
egyfolytában mindenkire, azt hitték begolyóztam, némán ültek és azt
nézték, hogy biztos dilis ez az ember, pedig nem, egyáltalán nem, csak
azt éreztem, hogy szétpattanok valamitől, szétfeszít valami, elönt a
forró öröm, és ordítanom kell hozzá, de nem érdekel, még ha le kötöznek
az sem, kiáltani szeretnék, mert muszáj kiáltoznom, hiszen jóleső érzés
kiadnom magam, kellemes lány, jól sikerült az este, közvetlen és
érdeklődő volt, intelligens és okos, mindenről lehetett vele
beszélgetni, megvan a közös hang kettőnk között, úgy látom ez a lány az
én stílusom, még nem találkoztam ilyen magas fokú előzékenységgel és
figyelmességgel, mert eddig egészen másfajta lányokkal akadt dolgom,
akik nyomába se érhetnek, hazakísértem és elváláskor a kapualjban számot
cseréltünk és megbeszéltük, hogy megismételjük ezt a találkozót, mert ő
is jól érezte magát egész este, és a film, amit előtte néztünk, szintén
nagyon ínyére volt, elköszöntem tehát tőle és másnap olyan vidáman
mentem be a munkahelyemre, mint még soha, kedves voltam az ügyfelekkel, a
szokásosnál is többet vigyorogtam, és úgy éreztem, hogy könnyedén megy
minden, hogy háromszor annyi dolgot bírok megcsinálni fáradság nélkül,
és nem esik nehezemre, mintha kicseréltek volna, mondták többen, vidáman
telt a nap és este, amikor hazaértem felhívtam a lányt és megkérdeztem
mikor ér rá, és erre a hétvégét javasolta, mert minden estéje be van
táblázva, így csak a hétvége maradt, de még majd pontosítunk és amikor
ezt megbeszéltük, letettük a telefont, én azon gondolkodtam, hogy őbenne
megtestesült mindaz, amire évek óta vártam, mert ahogy lassan
felfedeztem a tulajdonságait, rájöttem, hogy ez az amire évek óta
vágyom, effajta valakire, egy szolid teremtésre, akivel rendbe jönnének a
dolgaim, no nem mintha én nem tudnám kezelni a magam ügyeit, hiszen
évek óta egyedül élek, és megszoktam már ezt, de ez a lány itt esélyes
lehet nálam arra, hogy párkapcsolat alakuljon ki, hiszen minden adott,
így elég nagy a sansz rá, főleg ha arra gondolok, hogy négy és fél órát
ültünk a kávézóban, és miért ültünk volna ennyit a kávézóban, miért
töltöttünk volna egymással ennyi időt, ha nem azért, mert ő is esélyt
lát arra, hogy kettőnk között kialakuljon valami, létezik az, hogy
valakiben ennyi jó tulajdonság összpontosul, a külső harmonizál a
belsővel és olyan elementáris a hatása rám, hogy az valami őrjítő, mert
olyan impulzív élmény egy olyan emberrel beszélgetni, aki érdeklődve
hallgat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kíváncsi is arra amit
mondok, érdeklődve figyeli a történeteim, visszakérdez, végre egy olyan
valaki, aki kérdez, akit érdeklem, és mivel engem is nagyon érdekel, én
is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lehet, milyen lehet még, sóvárogva
várom, mi az amit még nem mondott el nekem, de el akar mondani, mert sok
a hasonlóság kettőnk életében, rengeteg a közös vonás, a hasonló
életélmények, ő is vidékről került ide a fővárosba, hasonló családi és
szociális hátérrel és hasonló anyagi körülmények között, és miközben
erről beszélgettünk, jelesül akkor már egy cukrászdában a hétvégén, azon
gondolkoztam, hogy mennyire szeretem a kezét, a hosszú, kecses ívű
kezét, ahogyan finoman és puhán leteszi a kávéscsészét az asztalra,
mielőtt ajkaihoz emelné az ásványvizes palackot, mennyire törékenyek
ezek a hófehér ujjak, és a gyűrű amit hord mennyire illik hozzá,
egyszerű és mégis milyen tetszetős, lakkozza a körmét, és jól áll ez
neki, ellentétben annyi lánnyal akiket az utcán látok és rájuk néznem is
rossz, mert az ízlésficam jut csak róluk eszembe, annyi nő festi a
körmét manapság, hogy hihetetlen, mindenki színésznőnek képzeli magát és
nem hiszik el, hogy nem áll jól nekik, mert az ellenkezőjét pumpálják
beléjük úton-útfélen, hogy ez a jó, valósítsd meg önmagad, mert így lesz
teljes az életed, és a sok nő meg elhiszi ezt és ezért van, hogy a
térdig érő szoknyát felhúzzák a sonkáikra, és ezért van, hogy méteres
műkörmökkel flangálnak az utcán, mert azt hiszik, hogy nekik tényleg ez a
jó, szédületesen gyatra ízlésre vall az, ha egy molettebb nő szűk
ruhákat hord, és abban érzi jól magát, annyira szűket, hogy a hasa majd
kibuggyan és annyira jólesik az, amikor valaki tudja, hogy mi áll jól
neki, kevesen tudják jól kezelni az alakjukat, de ez a lány karcsú, ez
adottság, és látszik, hogy korábban sportolt valamit, mert formás lábai
vannak, és csak beszél és beszél, én meg hallgatom amit mond, és
rápillantok a gyönyörű kezeire, a kifestett körmére, ami ma bordó, mert
van amikor színeset használ, van mikor nem, első találkozásunk
alkalmával nem is volt festve, de jól teszi, hogy festi a körmeit, mert
neki való, az ő kezeinek, jól mutat és elragadó, és az is ahogyan
beszél, lenyűgöz a szavaival, és ámulatba ejt, mert irodalom és
művészetkedvelő ő is, lenyűgöz, hogy ismeri azokat a filmeket amiket én,
mert hiszen nekem mindig az volt a bajom, hogy barátaim nem igazán
kedvelték azokat, amiket én, illetve, van amit az egyik kedvelt és van
amit a másik kedvelt, és akkor én rohangálni voltam kénytelen, hogy
kivel, mit, és most meg találkozom valakivel, akiben minden pontosan
megvan, amit szeretek és kedvelek ebben az életben, és ráadásul ez a
valaki ellentétes nemű, számomra vonzó valaki, egy lány, egy felnőtt nő,
egy kialakult személyiség, egy páratlan intelligenciával megáldott
egyetemista, akkor én azt hiszem, megtaláltam a számomra legideálisabb
partnert.
Amikor mosolyog, két kis gödröcske jelenik meg az
arcán, ilyenkor minden megáll egy pillanatra, az érzéki hatásától
megbolygatva távoztam a cukrászdából, ahol azt mondta, egy ideig nem
lesz Pesten, mert haza kell utaznia pár napra és nem tudja még mikor fog
feljönni újra, ez a lány engem megbabonázott, de teljes mértékben és
tudom, hogy fájni fog az a pár nap amíg távol lesz, olyan furcsa, mert
néhány napja még azt sem tudtam, hogy a világon van, hogy létezik és
most meg szűkölök, mint egy nyáladzó kutya, korábban hasonló szituáció
alakult ki köztem, és egy alacsony barna között, ez nagyon régen volt,
azóta ez a barna bakfis háromszor akkorára hízott, nekem meg háromszor
annyi ránc lett az arcomon mint volt, mert hozzáment egy volt
évfolyamtársamhoz és én akkor eldöntöttem, hogy hasonló helyzet az
életemben nem lesz, mármint, hogy nem nyáladzok nők után, de végül is ez
nem is nyáladzás, nem is szenvedés és pár nap múlva újból látni fogom
majd, újból diskurálunk, újból belenézek a szemébe, ő visszanéz felém és
újból letaglóz, újból leülünk egy kávé mellé megbeszélni az elmúlt
napok történéseit és újból elkalandozunk messze tűnt irodalmárok
regényes életeibe, vagy művészfilmek sokaságán át az élet értelmét
fogjuk ismét keresni és újból felfedezem az intenzivitását irántam, hogy
hallgat és hallgatom, és beszél és beszélek, és beszél.
Barátja
nincs, illetve akivel megoszthatná az ágyát és a mindennapjait, olyan
nincs, barátai vannak, abból viszont kétjegyű a létszám, azt mondta
ugyanis nekem egy alkalommal, még a megismerkedésünk elején, hogy mire
végiglátogatná az összest, kezdhetné a sort elölről, mert közben tanul,
egyetemre jár és mellette dolgozik, kevés szabadideje van, és ezért
nehéz az egyeztetés, hogy ki mikor ér rá, de az embereket, akiket
megismert, a jó fej embereket, ahogy mondja, nem szeretné elhanyagolni,
amikor először találkoztam vele egy moziban ült, egyedül, mert néha kell
olyan amikor egyedül van az ember, erre mondtam, hogy én is vallom ezt,
mert jó az néha, amikor az ember nem függ semmitől és senkitől, s oda
megy ahová a kedve tartja, de alapjában az ember mégiscsak társas lény,
én meg már unom az egyedüllétet, az ő kispajtásai között vannak fiúk és
vannak lányok egyaránt, akad régi osztálytárs, akivel mindmáig megmaradt
a kapcsolat, kollégiumi szobatárs, akivel együtt jártak titokban
cigizni, akad olyan, akit valamilyen koncerten ismert meg, vagy volt
kolléga, hiszen rengeteg diákmunkát csinált már és onnan is számos
emberrel ápol kapcsolatot, gyerekkori barátok, akikkel együtt járt
szolfézsra, jazz balettra, cserkésztáborba, hittanra, énekkarba, vízi
túrázni, sakk-szakkörre, kémia fakultációra, történelemversenyre s sokan
közülük szintén felköltöztek a fővárosba, mert vidéken nem kaptak
lehetőséget, vagy a bátrabbak külföldre költöztek, miután itthon labdába
sem engedték őket rúgni, hiába, ez egy ilyen generáció, de már az
enyémre is ez a jellemző, merthogy én másik korosztályhoz tartozom,
kicsit előbbihez, tizenkét éve szereztem meg a diplomámat, ő meg az idén
fogja.
Másképp viszonyulok hozzá, mint a többi emberhez, mint
azokhoz az ismerőseimhez, akikkel élem az életem, és mint az eddigi
lányokhoz, akik valamilyen szerepet játszottak eddig az életemben,
másképp viszonyulok hozzá, folyton látni szeretném, hiszen teljesnek
érzem magam mellette és szükségem van a tőle kapott teljességre,
ragyogással töltődöm fel minden közösen eltöltött perc után és ha arra
gondolok, hogy milyen szerencse ért, amikor találkoztam vele és
megismertem, mert azóta fényben úszik minden, ha vele vagyok, inspirál, a
legjobb poénok jutnak az eszembe és ezt neki köszönhetem, ezt váltotta
ki belőlem, nagyon jó médium a hülyeségeimre, szereti, ha szórakoztatom
és ettől én felszabadultnak érzem magam és nem pedig görcsösnek, mint
annyiszor, meglágyul a szívem, ha rá gondolok és elég sokat van ilyen
lágy- állapotban, hiszen ő az első gondolatom ébredéskor és elalvás
előtt is, minden más mellékes.
A munkahelyemen van csak internet
hozzáférésem, illetve a cégnek van, ahol dolgozom, és ezt használom ki,
mert addig nekem nem kell, hogy otthon is legyen, amíg így meg tudom
oldani, mindig ez az első, a legfontosabb, ha bemegyek reggelente és
leülök a recepciós pultomhoz, még nyitás előtt, hogy átböngésszem az
emaileket, hogy kaptam e tőle valamilyen levelet, nagyon hiányzik amióta
nincs Pesten, és minden reggel egyre nagyobb hévvel nyitom fel a
postafiókom, hogy hátha jött valami tőle, mert megbeszéltük, hogy inkább
neten tartjuk a kontaktot amíg nincs itt, az emailezés jóval olcsóbb,
mint ha telefonálgatnánk egymásnak, így a netet használjuk, ez jobban
kifejező, legalábbis nekem, több mindent és alaposabban megtudunk
beszélni, mint egy telefonbeszélgetés során, ahol titokban számol az
ember, és pörgeti a fejében, hogy mennyit beszélt, és vajon mennyibe fog
kerülni ez a beszélgetés, máskülönben meg ki tudja, hogy a
csörgésemmel, mikor és hol zavarom, én sem veszem fel sokszor a mobilom,
mert olyan helyen ülök, vagy olyan helyre megyek, ahol nem mindig tudom
felvenni, persze a hangját nem kárpótolja semmi, természetesen az lenne
a legjobb, ha itt lenne velem, vagy én vele, de ki kell bírnom ezt a
kis időt, úgysem tudok mást csinálni, csak várni, ez van, várakozni és
remélni, hogy ír, hogy válaszol a levelemre, csak hát gondolom, annyi
dolga van, elvégre ezért ment haza, elintézni néhány félbemaradt ügyet,
lezárni azokat a dolgokat, amiket le kell, először úgy volt, hogy néhány
napig lesz csak távol, legutóbb már azt írta, hogy csak a hónap végén
jön fel újra, addig lassú őrlésű napok sora vár rám, mindig megkérdezem,
hogy van, és hogy mit csinál, jól érzi e magát, és én sejtetem vele,
hogy nagyon üresek a napjaim nélküle, mert tényleg azok, rossz, de ő
sincs mindig jól, sok lehet a gond, ami a szívét nyomja, ami körülveszi,
legalábbis ez érződik ki a soraiból, de majd ha akarja, úgyis elmondja,
vagy leírja, hogy mi a bánata, mert azt tudhatja, hogy bennem mindig és
mindenkor megbízhat és segíteni is tudok.
Amikor először
megérintettem és végigsimítottam a kezem a sima, hófehér vállain, épp
egy piros padon ültünk a Nagykörúton, mire ő visszabökött az ujjával, az
olyan izgalmasan és őrjítően hatott, amilyen csak a hegyoldalból
lezúduló folyó sodrása lehet, csak ahhoz hasonlítható és a felismerés,
hogy engem is annyira akar, mint én őt, varázslatos volt, hosszú
ujjaival nem hagyta abba a bökdösést, ezt a jóleső döfködést, mintha
áramütések sorozata nyaldosta volna a vállam, egyre inkább
belemelegedtünk és csikizni kezdtük egymást, ott az utca kellős közepén,
ahol a járókelők kerülgettek bennünket és egyáltalán nem jutott
eszembe, hogy ez nem helyénvaló, mármint az, hogy utcán nem lehet
csinálni ilyet, nem gondoltam arra, hogy ez másokat zavarhat, épp
ellenkezőleg, büszke lettem arra, hogy evvel a lánnyal csinálhatom ezt,
mert már annyiszor akartam életemben és kíváncsivá tett milyen érzés ez,
a nyílt utcán ilyet tenni, és közben magasról lesajnálni a világot, de
ekkor megcsörrent a telefonja, amit ő felvett, mert a készülék jelezte,
hogy egy barátnője keresi és én kezdetben azt hittem pár perc lesz csak
ez a beszélgetés, utána sétálhatunk közösen tovább, erre lassabban
kezdtem lépegetni, mert kezdett nagyon belemerülni a telefonálásba,
elfordítottam a fejem, hogy ne halljam a nem rám tartozó beszélgetést,
néztem a kirakatokat, aztán az úttesten futó autókat, aztán a járdán a
gyalogosokat, akik szembe jöttek, aztán a parkoló személyautókat, az
elrobogó combinót, combinókat, később megint az embereket, majd azokat,
akik előttünk szálltak le a megállóba begördülő buszról, közben nagyokat
kacagott a telefonba, aztán megint a kirakatokat néztem, az autókat, a
combinót, a homelesst, a telefonbeszélgetés legalább másfél óráig
tartott, már kezdett szürkülni mire elköszönt a barátnőjétől és ezután
csak annyit mondott nekem, hogy kitaláltam e már, hogy hová megyünk és
mit fogunk csinálni, mert ha nem, ő hazaindul inkább a metróval, mert
megfájdult a feje.
Jó vele nevetni, és ez azt hiszem mindennél
fontosabb, önfeledten vihorászni, a belőle áradó vidámság határtalannak
tűnik, kiapadhatatlan kettőnkből a jókedv, egymást generáljuk, örülünk a
fűnek, a fának, a virágnak, a világnak, hiszen a világ jó és
csodálatos, és ujjongunk, mert együtt vagyunk, de nem tőle lettem ilyen,
ő csak egy lapáttal rátett még, szinten tartja a derűmet, mókázásom
ösztönös, hisz van szerencsém meglátni azt, ami boldogságot hoz, és most
különösen, ezzel a lénnyel itt mellettem kiváltképp, optimistának
tartom magam, az utóbbi hetekben a derűlátásom a felhők felett úszik, és
ezt nem cserélném el senkivel, de miért is kéne, mikor így a jó, így a
szép, mert nincs annál jobb, mint fenn a Budai Várban, a tündökletes és
szikrázó napsütésben, megpilledve a sok gyaloglástól, egy padon egymásra
mosolyogni, és előttünk a tágas horizont és azt gondolni, hogy miénk a
világ!
Még az épületben sem voltak igazán, nemhogy a mi
osztályunkon, az éjszakai portás, akit még nem váltottak le,
csodálkozott is, hogy mit keresek már ilyen korán benn, mi van fiatal
úr, nem tud aludni, kérdezte és erre odamakogtam neki válaszként, hogy
sok a dolgom és siettem a fülkéjétől tovább, nehogy kérdezzen valamit
megint tőlem, elfordítottam a kulcsom és bementem az üres terembe,
beültem a munkahelyemre, ahol mindig vagyok, a bükkfa pult mögé és
kinyitottam a gépem, s akkor már láttam, hogy nemhiába éreztem azt, hogy
nekem hajnalok hajnalán be kellett jönnöm és rá kellett néznem a
gépemre, mert jött valami, egy levél persze, egy napok óta várt fontos
levél, egy tündéri feladótól, végre írt, újra válaszolt, sőt, azt írta,
hogy utazik vissza a fővárosba, és arra gondoltam hirtelen akkor, hogy
kiballagok elé, de a következő mondatában arra kért, hogy semmiképpen se
tegyem, ne menjek őérte a buszmegállóba, majd keresni fog telefonon, és
megbeszéljük, írta, és akkor azt gondoltam, persze, tiszteletben tartom
ezt, mert így szeretné, én is fáradt szoktam lenni, olyankor amikor fél
napig zötykölődöm a buszon, elszívja az összes energiám az utazás és
mint valami kifacsart citrom, úgy szoktam kinyitni az ajtóm, ha nagy
sokára hazaérek és akkor el van cseszve a nap és alig várom, hogy
letehessem a sporttáskákat, amiket cipeltem és alig várom, azt is, hogy
ne csinálhassak semmit, mert kell némi idő a regenerálódásra, amíg újból
fel tudom venni a lüktetést, a városnak a vibrálását, ami sokkal
pezsgőbb, mint amilyeneket utazásom előtt tapasztaltam, én ebből indulok
ki, mindenki érezheti ezt és ő, mivel ki tudja, hogy milyen
idegállapotban van, lehet, hogy ma estére még a pihenést választaná és
nem igazán szeretne emberek közé menni, hanem buszról gyorsan le, és
irány haza, mindegy, nem erre vártam, nem így szerettem volna, de
találkozom vele akkor máskor, ha majd szeretné.
Amikor hazaérek,
akkor az első mindig az, hogy bekapcsolom a tévém, van, hogy csak úgy
sötétben, mert villanyt se kapcsolok, csak átviharzok a szobámon és az
első mindig az, hogy megnyomom azt a hatalmas gombot a készülék alján,
anélkül semmit se csinálok, ez a mindenkori, bevett szokásom ha a
lakásomba érek, mert nem szeretem a csendet, sose szerettem és zavarni
szokott, ezért kell, hogy hangokat halljak magam körül, no, nem mintha a
tévénézés a kedvenceim közé tartozna, épp ellenkezőleg, tartalma és
színvonaltalansága miatt egyáltalán nem is nézem már a filmeket se, már a
beszélgetős műsorokat se, de mivel erősebb a késztetés bennem a csend
legyőzésére, mindig bekapcsolom, szóval, csak úgy fél füllel figyelek,
mert közben teszek-veszek, vacsorát készítek magamnak, szól a tévé,
benne riportműsor, valami szépségversenyről, a lányok szépek, bikiniben
pózolnak, élvezik a helyzetet és nemcsak lányok, hanem férfiak is
indultak ezen a versenyen, mindegyiknek kocka hasa van, mérhetetlenül
magabiztosak és a riporter megkérdezi az egyiktől, hogy tudnak e itt
ismerkedni egymással a versenyzők, kialakulhat e valamilyen kapcsolat a
nemek között, mire a válasz az, hogy nem, semmiképp sem, mivelhogy itt
mindenki annyira el van magával foglalva, hogy ismerkedésről szó nem
lehet és én akkor rávetítettem a versenyző válaszát, az internetes
társkeresésekre, amivel annyi energiám elment annak idején, s nem is
értettem akkor, hogy miért olyan nehéz ott, mivel inkább könnyűnek kéne
lennie, de ma már tudom, hogy csak időpocsékolás az egész, szórakozás és
közben az emberek annyira el vannak telve magukkal, és annyira
szeretnék megcsinálni magukat, hogy nincs idő és energia megtalálni
egymással a kontaktot.
Minden alkalommal megdicsérem a ruháit,
amikor találkozom vele, de nem is illendőségből, hanem tényleg azért,
mert komolyan tetszenek azok a ruhák, lenyűgöz velük, fantasztikus
ahogyan összeállítja azt amit magára ölt, páratlan érzéke van ahhoz,
hogy tudja, mit mihez vegyen fel, s mi az, amit még véletlenségből se,
szerencsés alkat, mert vékony lány, így kevés az a ruha, ami nem áll jól
rajta, de nem ez a lényeg, hanem, hogy egyáltalán nem kihívó, ahogy
öltözködik, nem teszi ki azt, amit annyian kitesznek és baromira
tetszik, hogy ez a lány nem enged a testéből mutatni semmit, meghagyja
azt máskorra, pedig ő nem is tudja, hogy mennyire lekötelezett ezzel,
mert én nagyon nem kultiválom azt, ha mondjuk, leguggol egy kis csaj az
utcán, míg várja a villamost, azért, hogy elővegyen a sporttáskájából
valamit és ahogy lehajol, egyből előbukkan a kőműves - dekoltázsa, a fél
feneke kilóg, ott, mindenki előtt, a villamosmegállóban és csak azért,
mert rossz szabású ruhát, illetve nem olyat húzott fel, ami neki való
lenne, s aztán zavarában nem győzi gyömöszölni a pólóját a nadrágjába,
de ilyen nem történhetne meg ezzel a lánnyal, nem eshet meg vele még
csak hasonló sem, úgyhogy nem tartok ettől.
Corvin negyed, hol
van kegyed, metróval jöttem, hogy el ne késsek, de ő még nincs sehol,
randit beszéltünk meg és azt mondta, hogy jó neki ez az időpont, nem
szólt, hogy nem tud jönni, így most várok, biztos csak a villamosa
akadozik valahol, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ruhában érkezik
ma, régen láttam már és annyi, de annyi mindent akarnék neki elmondani,
ilyenkor még észveszejtőbb a várakozás, egyik lábamról a másikra állok,
és eszembe jut, hogy egyszer azt mondta valaki, sőt, ezt le is írta
valahol, hogy egy nőnek illik késni egy picit, én nem tudom, hogy ki
mondta ezt, de lenne hozzá pár kérdésem, megpróbáltam rácsörögni, de nem
veszi fel a mobilját, valószínű nem hallja a táskájában, nézem addig az
embereket, a tovasiető nőket, párokat, a rohangálókat, a futkosókat,
olyan ez, mint egy felbolydult méhkas, mindenki iparkodik valahová és
igyekszik előre, miden nőre felfigyelek, mert úgy érzem, hogy
hasonlítanak rá, de ez se ő, meg ez se, és még percekig ezt mormolom
magam elé, mint valami mantrát, rengeteg lány visel napszemüveget,
iszonyatosan nagy divat lett, pedig ma az idő felhős, nem is kellene,
mégis állandó kellék, elengedhetetlen része a lányok mindennapjainak,
női táska nincs nélküle, és van olyan, amiben úgy néznek ki, mintha
legyek lennének, a fél arcukat elfedi, takarja és személytelenné teszi,
volt már nem egy olyan eset, amikor ezért nem ismertem fel valakit, mert
napszemüveg volt rajta ő pedig kőbunkónak tartott, mert nem köszöntem
rá, mindegy, volt ilyen is, ez se ő, ez se ő, még mindig nem ért ide, de
nem is csörgött vissza, biztos már a közelben van, fenébe, ebbe a
fránya mobilba, szinte még idegesebbek vagyunk, ha nem adnak
visszajelzést, annyira hozzászoktunk, hogy az valami félelmetes, no, ez
se ő, ez se, még mindig mantrázok, ránézek a Corvin mozi tetején lévő
órára, huszonkilenc perce várok már rá, és akkor megjelenik, derűsen,
üdén jön, és mosolyogva, mintha mi se történt volna, úgy köszön, ahogy
szokott, szívem hevesen kalapálni kezd, üdvözöljük egymást és már
beszél, és érzem, hogy megszabadulok az előbbi feszültségtől amit a
várakozás okozott, el is felejtem gyorsan, mert rájöttem, hogy nem
érdekes, és erre kérdezem, tőle hogy van, mondja, hogy remekül és
elnézést kér a késésért, de hajat mosott, és máris az élményeit kezdi
mesélni, és én hallgatom, néha közbeszúrok egy- egy mondatot, ezeken
kacag, nagyokat kacag, mint mindig, gyere keressünk egy helyet, ahol
enni is lehet, mondja, és nem kell sokat sétálnunk, egy üvegajtót
kinyitok, ott benn van szabad asztal, elhelyezkedünk, lesegítem róla a
kabátot, mire ő előveszi a mobilját, hiszen itt van vifi és rám néz,
bocs, megírhatok előtte egy emailt, kérdezi, de elég hosszú lesz, nem
baj, és erre várakozón rám mereszti a nagy szemeit, én persze nem
mondom, hogy nem, á, nem, és csak dühöngök magamban, hogy, hogy lehet
ez, és azt felelem neki, hogy csináld csak, és rögtön bevillan az
agyamba, hogy neki otthon is van internete, azt mondta otthonról jött és
mégis itt akar levelet írni, aztán inkább intek a pincérnek, hogy
jöjjön és rendelek.
Egymás mellett sétálunk és közben a szél
lobogtatja a haját, el akarja fújni, és a szél is össze szeretné kócolni
fürtjeit, úgy mint én az ujjaimmal, az arcomba vágja hirtelen, ahogy
megyek mellette, belefújja a számba, selymes íze van, csillog a napfény
rajta, és ő nem győzi a füle mögé hajtani tincseit, én meg nem bírok
betelni a látvánnyal, és azt kívánom, hogy borítson el hajával teljesen
engem, hogy az illatát kiszippanthassam, és mindenestül enyém legyen, és
a hajától kapott bódultságban létezzem és csiklandozza az arcom,
nyaldossa mint a hullámzás a partot, fényesen és csendesen, ott a fák
tövében, ahol suhog az avar a lábunk alatt ahogy megyünk, mert
kirándulni hívtam a budai hegyekbe a hétvégére, és szabaddá tudta tenni
magát nekem, el tudott jönni és ennek én nagyon örültem, hiszen régen
szerettem volna már ezt, kimenni vele a természetbe, elszakadni a
várostól, máshol lenni és nem a megszokottban, ahol mindig találkozunk,
egy kicsit lazítani hívtam, mert láttam rajta, hogy feszült, nyúzott és
fáradt az utóbbi hetekben, gondoltam, hogy szüksége lehet változásra,
némi levegőváltozásra, és úgy érzem jó ötlet volt ez a részemről, mert
hálás volt ezért, mondta is ezt, és én mérhetetlenül büszke lettem ettől
magamra és akkor, ott körvonalazódott bennem a gondolat, hogy el kell
mondanom valamit neki, és ezt a visszaútra tartogattam, amit ő
végigaludt, hiszen elnyomta az álom a buszban, az egész napos
gyaloglástól.
Megbeszéltük azt, hogy elmegyünk egy koncertre,
ketten és mivel neki akkor már nem volt budapesti szállása, megegyeztünk
abban is, hogy nálam fog aludni, és örültem, mint majom a farkának,
mert azt reméltem, hogy ez az este közelebb hoz majd minket egymáshoz,
és végre elmondhatom, hogy milyen érzések kerítettek a hatalmukba,
szépen összeszedem a gondolataimat és elmondom neki, de aztán rá kellett
jönnöm, hogy nem tehetem, mert nem vagyok én egy dúvad, nem lehet
ilyenkor lerohannom, gondoltam, mert tényleg nincs hová mennie éjszaka,
nem tehetem, mert mi lesz, ha megijed a helyzettől, a kitárulkozásomtól,
nem lesz ma alkalmas pillanat, nem vallhatok neki be mindent ma, nem
lehetek őszinte, hisz teljesen rám van utalva, gondolom ezt a koncert
alatt, aminek a jegyeire órákat álltam sorba, mert tudtam, ha szerzek
belépőt, akkor biztos eljön velem, inkább lemond valamit, de, hogy ki
nem hagyná a koncertet az biztos, egyébként tetszett neki, élvezte és
hálás volt, hogy elhívtam, nem győzte köszönni, hogy végre élőben is
hallhatta kedvenceit, nem csak a lejátszón ahogy szokta és utána rögtön
hazafelé mentünk, nem ültünk be sehová, járt még akkor a villamos, ami
szédítő tempóban vitt minket, és ahogy matattam a zárral és nyitottam ki
a lakásom, ő addig a ház ébren lévő kiscicáival játszott, leguggolt
hozzájuk és simogatta őket, egyébként mindent megtettem ahhoz, hogy a
lakásomról az első benyomása kellemes legyen, előtte az egészet
kitakarítottam, annyira, mint még soha, porszívózás, törölgetés és most
nem csak a könyvespolcomon, aztán bevásároltam, telepakoltam a hűtőm
kajával, annyi még sose volt egyszerre abban a lakásban, mint akkor,
bort hűtöttem be, de tudtam, hogy csak egy éjszakát alszik nálam, mert
másnap délutántól vidéken fog dolgozni, felhúztam az ágyneműjét még
reggel, hogy ha megjövünk, arra se legyen gond, szóval, ahogy
kinyitottam a lakásajtót és belépett, azt éreztem, mintha tetszene neki a
lakásom, és mintha megnyugodna, hogy nem kell akárhol töltenie az
éjszakát, nem egy vámpír karmai közé került és nem passzoltam le a
szervkereskedőknek se és ekkor ásított egy nagyot és rám tekintett a
hosszú pilláival, amik tényleg lassabban működtek most a szokásosnál,
kérdőn, hogy hol fog aludni, aztán megnyugodott, mert közöltem, hogy a
galérián, ott nem zavarja semmi, nyugodtan pihenhet, ott nem hallja a
hajnali csörömpöléssel járó készülődésemet és rögvest át is engedtem
neki a fürdőszobámat és én közben csillapítottam a gondolataimat,
próbáltam nem a vízcsobogásra figyelni, valami szárazra próbáltam
koncentrálni, a bor amit vettem, az mondjuk száraz volt, és arra várt a
palack, hogy felnyissam, de nem nyitottam, mert vendégem nem kért,
mondta, hogy elalszik ma anélkül is, elfáradt a táncolásban és az
ugrálásban, amit muszáj volt a zene ritmusára művelni, eléggé
kifárasztotta magát, majd felbontod máskor, kiabált ki a fürdőből, aztán
helyet cseréltünk, s mire végeztem a tusolással ő már félig aludt,
ekkor én is leheveredtem, lekapcsoltam a villanyt és hirtelen olyan
egésznek éreztem mindent, az a gondolat szállt meg, hogy mellette
ébredni (még akkor is ha a fenn fekszik, a galérián) csodálatos, érezni,
hogy ott szuszog és muszáj belélegezni azt a levegőt, ami belőle
kipárolog, mert itt most a világ minden szépsége ölt testet egyetlen nő
alakjában és hogy mehetett volna bármelyik pesti barátnőjéhez éjszakára,
de nem tette, mert megbízott bennem és már én is félig aludtam és ekkor
valami bogár kezdett el csipkedni a pizsama alatt, valami kis csipkedő
jószág, fogalmam sincs, hogy mi, mocorogtam az ágyon, vakartam a
combomat, de úgy látszik túl hangosan, mert nyikorgott is az ágyam
rugója és utána hangokat halottam a galériáról, hogy te mit csinálsz, a
paplan alatt, mire azt válaszoltam ártatlanul, hogy vakarom a combomat,
aztán néma csend következett, ennyiben maradtunk.
Az egész
városban nem lehet marlenkát kapni, legalábbis az általam ismert
helyekről nem tudtam beszerezni, volt olyan édességbolt, ahol úgy néztek
rám, mintha marslakó lennék, mert tátott szájjal bámultak rám, nem is
értették, hogy mit szeretnék, mondom azt a mézes, örmény süteményt
keresem, mire mondták, hogy ők nem árulnak olyat, erre közöltem, hogy ne
mondja már, itt szokott lenni a pénztárgép mellett, papírdobozban,
tudom, mert mindig azzal szemezek, ha bejövök, de így sem tudta a
közértes, hogy mi az, és mikor már a hatodik helyen kérdeztem meg, egyre
türelmetlenebbül, mert furcsa, hogy hirtelen ez a desszert mindenhol
hiánycikk lett, nem hiszem, hogy pont akkor nincs, amikor én keresem,
mindig volt, de sose kerestem, egyszer kellene, akkor meg nincs és
siettem kifelé, caplattam tovább, kinéztem a piacra, mert hátha valahol
meglátom, bár nem tudom, hogy árulnak e ilyet piacon, mert nem járok oda
egyáltalán, mindenesetre jó lenne, ha kapnék, mert fontos lenne,
ajándékba vinném, meglepetésként kapná az, akinek szánom, legalábbis nem
tudja, hogy viszek, hogy azt forgatom a fejemben, hogy veszek, de ha
továbbra is így áll a helyzet, akkor nem biztos, hogy viszek, pedig ő
nagyon szereti, tegnap elmondta, hogy mit enne szívesen, illetve nem
elmondta, hanem inkább csak beszélgettünk róla, hogy mi a kedvence, ki
mit szeret és szóba jött a marlenka, én meg elhatároztam, hogy meglepem
vele és amikor a piacon sétálva végre sikerült meglátnom és kiderült,
hogy nem délibáb az, gyorsan le is csaptam rá, megvettem az árus utolsó
darabját és már szédültem is kifelé a piacról, mert egyre jobban zavart
már a zaj, távolodtam a hangosan zsivajgó tömegtől, zsongott már a fejem
mióta csak beléptem oda, menekültem a tülekedéstől, a taszigálásoktól, a
fogatlanul ordítozó kofáktól, a zsibongástól, a gurulós táskájukat
maguk után húzogató, lassú léptű mamáktól, futottam ki a levegőre, mert
elég volt ebből az egészből, hát ez embertelen, nem véletlen, hogy nem
járok én piacra, tömegbe, de mindegy is, mert megvan, amit akartam, és
ekkor azt vettem észre, hogy már megint izzad a tenyerem, szorongok vagy
mi, két megálló és átadhatom a sütit, villamosra szállok, és ott meg
egyre több ember bámulni kezd, minden újonnan felszálló megnéz, zavarba
jövök a tekintetektől, elkapom a fejem, bámulok magam elé, majd
nyalogatni kezdem a szám, hogy hátha morzsás és azt vélik furcsának
rajtam, a fülem mögé nyúlok, hátha ott van még a reggeli borotvahab, de
semmi, a kinézettemmel minden rendben van, konstatálom és ekkor egy idős
bácsi megszólít, mitől ilyen ideges fiatalember, rosszul van, rázom a
fejem, hogy nem, nem és inkább leszállok a villamosról csak ne
bámuljanak, ne kérdezzenek, hagyjanak, úgyis dolgom van, megyek,
lesétálok egy megállót, bemegyek egy kis utcába, ott van a célállomás,
az ő munkahelye, süteményt viszek neki, kedvesen meglepem, nem
látogattam még meg a munkahelyén őt soha, igaz csak múlt hét óta van
itt, valami diákmunka, amit csinál, dobozokat kell számolnia és listát
készít róluk, vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan, de hát ez úgyis
csak egy hónap, vagy kettő, amit csak azért végez, hogy valahonnan pénze
legyen, semmi másért, és mikor végre odaértem, meglátom a kirakat
mögött, lenyomom a kilincset, benyitok, mire csilingel az ajtó feletti
kis harang és érzem, hogy nem tudom megfékezni az arcom elvörösödését,
csodálkozott azon, hogy ott vagyok, örült az ajándéknak, de meglepődött,
hogy meglátogattam, most nagy melóban vagyok, mint látod, mondja és
mutatja is, hogy azon a helyen ahol ül, ahonnan felkelt amikor beléptem,
papírok, dobozok, kinyomtatott listák tömkelege hever a padlón
szanaszét, oké, mondom erre, persze, persze, köszönök és már fordulok is
ki az ajtón és rövidesen megállapítom, hogy a homlokom tényleg erősen
gyöngyözik.
Jött a troli, de elengedtem, nem volt kedvem
felszállni rá, ugyanis hótmindegy, hogy tíz perc múlva érek haza, vagy
húsz, otthon nem vár senki sem, nem jön vendég, halaszthatatlan dolgom
sincs, mosni se kell, lakógyűlés múlt hónapban volt, de mondjuk, arra
úgyse mennék, fújt a szél, kezdett már felerősödni, a hátamon csuromvíz
lett az ing, mégis jobban tettem volna, ha felszállok arra a trolira,
mormogom, kezdek fázni, ez a legrosszabb, mikor izzadva fázik az ember,
hazaérek és már mehetek is a dokihoz kétoldali vesegyulladással,
támasztottam egy kandelábert, hogy nehogy kidőljön és egyszer csak
hirtelen felkaptam a fejem, emberek kezdtek körém gyűlni a megállóban,
már vagy öten álltak ott, ráérő léptékű vaskos férfinők, a szatyrukat
lóbálták és cigarettával a szájukban ácsorogtak, aztán kigondoltam, hogy
elindulok, mégse várok, gyalogolni kezdtem, a ligeten át.
Nem
húzza el a kezét, akkor se, ha ráteszem az enyémet, ha megcsípem, vagy
csiklandozom, veszi a lapot és visszaadja azt, olyan, mint egy kisgyerek
olyankor és nem rezzen össze, ha megsimogatom a vállait, nem ijed meg a
mozdulataimtól, a kezeim érintésétől, hanem visszasimogat, bököd,
játékosan csapkod, ütöget, totál jó visszacsatolás és én ezt annak
veszem, hogy nyugodtan folytathatom vele, amit elkezdtem, máskülönben
mondaná, hogy hagyjam békén, hogy fejezzem be, de ennek halvány jele se
merült fel, nem találkozgatnánk már rég, ha nem szeretné ezt, hogy ilyen
finoman piszkáljam, mint a kisiskolás, aki húzkodja az osztálytársa
copfját, élvezi ő is, látszik rajta, hogy jól érzi magát velem, és ez
kölcsönös és talán az első perctől fogva úgy érez ő is, ahogyan én, de
mindenestre meg kell bizonyosodni róla, valahogy végére kell járnom
ennek, véget kell vetnem ennek, de mégis, attól félek, ha megmondom
neki, akkor elveszítem őt.
Lassan már két hete, hogy nem láttam,
nem sikerült találkoznom vele, pedig kerestem többször is, sms - t
írtam, hogy jó lenne, ha találkoznánk, megkérdeztem, hogy mikor érne rá,
de semmi válasz nem érkezett, gondoltam, hogy nincsen nála a telefonja,
elfelejtette magával vinni és majd este ha hazaér, akkor válaszol, de
nem így történt, sötétedésig vártam és mivel még akkor se jött semmi,
bebumliztam a városba, bementem a munkahelyemre és írtam onnan neki egy
emailt, megint megkérdeztem azt, amit korábban is, hogy mikor
találkozhatnánk és hozzá írtam még, hogy remélem minden rendben van, nem
telt bele egy perc, visszajött a válasz, hogy persze, minden a
legnagyobb rendben, csak szokás szerint nagyon fáradt, mert folyton
elhívják különböző helyekre és fel is sorolta, hogy kik, meg, hogy
képzeljem el, hogy hová, és ekkor meg a divatos helyeket kezdte el írni,
mert ha a sok barátja és ismerőse hívja, akkor a kérésüknek szívesen
tesz eleget, velük megy, ha teheti, mert hát végül is mikor bulizzon az
ember, ha nem ilyenkor és a tudtára adtam, hogy ebben akár egyet is
értek, de azért válaszolhatott volna és akkor írom, hogy mennem kell,
nem akarok csetelni, nincs annyi időm, nem tudok, mert a munkahelyi
gépet használom és a portás furán nézett rám, hogy vasárnap bejöttem,
csak arra voltam kíváncsi, hogy miért nem kaptam választ, mert már azt
gondoltam, hogy baj van, erre ő, ha baj lenne, már tudnám, és, hogy
kedves vagyok, hogy érdeklődtem, de nagyon húzós napja volt, dolgozott,
aztán két barátnőjével is programot beszélt meg, az egyiknek még állást
is segített ma találni, és szinte az egész hete be van táblázva, most
zsinórban minden napja ilyen, sőt az egész hete ilyen lesz, húzós és
zúzós, és hogy nem ér rá velem se találkozni, nem is tudja mikor fog, de
térjünk vissza rá a jövő héten, oké, írja, majd jelentkezik, erre
visszaírtam, hogy rendben és elköszöntem tőle és a portás már tényleg
szúrósan nézett, hogy vajon meddig fogom még égetni odabenn a villanyt
és ahogy kiértem az épületből, az futott át az agyamon, hogy tiszta
szerencse, hogy nem íratta be a füzetébe a nevem a portás, nem kellett
nála aláírnom semmit, mert ha ez a főnök fülébe jut, hogy benn voltam,
az nem lenne épp jó, de szerencse, hogy saját kulcsom van és így a
portással békén hagytuk egymást, aztán következő hét elején megpróbáltam
érdeklődni, hogy ráér e, hogy mikor tudnánk találkozni, mert lenne egy
új Godard film a mozikban, ami érdekel, azonban nem szívesen nézném meg
egyedül, de nem kaptam választ, lehet, hogy sietnem kell, taktikát kell
váltanom, mert még a végén valaki megelőz és elviszi őt előlem.
Barátságtalan érzések kavarognak bennem, amik nyugtalanná tesznek,
hiszen ha bármi üzenetet hagyok neki, nem kapok semmi választ, olyan,
mintha elfelejtett volna, és ez megalázó, napok óta nyomasztó emiatt a
hangulatom, és néha átfut rajtam hirtelen a bizonytalanság érzése,
megcsap, mint valami száraz kóró és elszomorodom ettől, mert nem értem
miért nem keres, csak meg kellene csörgetnie, mindig mondtam neki, hogy
visszahívom, csörögjön egyet amikor tud és visszahívom, nehezen tudom
elképzelni, hogy nincs két perce sem arra, hogy beszéljen velem, ha
valami baj történt volna vele, mint arra legutóbb is gondoltam, sőt,
vele kapcsolatban ilyenkor nagyon sokszor eszembe jut, akkor arról már
tudnék, és egészen biztos, hogy nem utazott haza se, mert az is
kiderülne a csoporttársaitól, akikkel a munkám miatt szinte napi
kapcsolatom van, de nem fogom követni, megfigyelni, koslatni utána, meg
egyéb perverz dolgokat, mint azt annyian teszik hasonló esetben, azt
írta nekem legutóbb, hogy majd jelentkezik, kész, akkor várok, csak
jelentkezne már.
Nem tudok másra gondolni, zavar, hogy
elfelejtett, zavar, hogy nem tudok lazítani, és nem tudok megfeledkezni
róla, pedig azt kellene tennem, elmenni valahová egyedül, felejteni,
szellőztetni, kizökkenteni magam, de nincsen már szabadságom se, mert
ennél a cégnél ahol vagyok, tartalékolni kell augusztusra, meg
karácsonyra, nem tudok szabadságot kivenni, de ami igazán döntő tényező
az a pénz, ahhoz, hogy elmenjek bárhová, az pénzbe kerül, hogy pár napra
elmenjek kirándulni, azért fizetnem kell és jelenleg nem állok úgy
anyagilag, hogy bárhová is nyugodt szívvel el tudnék menni, mert sose
voltam az a hátizsákos valaki, aki egy szál farmerban körbestoppolja
Európát, nekem mindig kellet a biztonság érzése, és a biztonságérzetthez
pénz kell, úgyhogy ezt hanyagolom, mert nincs, bárhogy számolom, a
fizetésemből élek, nincs egyéb apanázs, és másodállást se tudnék
vállalni, ha szinte állandóan ott ülök a regisztrációs pultomnál, ahová
bármikor bejöhetne ő is, ha akarna, de valamiért nem teszi.
Aztán
egyik nap mégis érkezett egy levél, amiben részletesen leírta, hogy
hogyan telt neki ez a pár hét, amíg nem találkoztunk, megfogalmazta
benne, hogy miket csinált, és akkor az jutott az eszembe, hogy mennyire
vártam tőle visszajelzést, választ, ami végre megérkezett, és mégis,
most, hogy itt van, mennyire nem érdekel az, amit olvasok benne, nem
érdekelnek engem ezek a sztorik, a számomra vadidegen emberek, akikkel
koncertre járkált, sörözgetni, fesztiválozni a Balatonra, meg más
helyekre és akkor hirtelen beugrott az, ami mindig is nyilvánvaló volt,
hogy ez a lány tényleg nagyon fiatal, élvezi ezt, örömmel írja, hogy ott
lehetett a híres énekes autójában, mikor azok fölvették az úton, a
félrészegen kóboroló barátnőjével, megjelenik valami különbség, hiszen
bennem már nincs az, hogy ilyennek örülnék, és ugyanakkor ez zavar is,
mert nem értem, hogy lettem én ilyen iszonyatosan öreg, vagy ennyire
eltorzított már a magány és azért lettem ilyen, végig sem olvastam a
levelet, mert annyira felkavart ez a felismerés, hirtelen támadt egy
ötletem, hogy mi lenne, ha felhívnám, rápillantottam a monitorra, a
levelét néhány perce küldte, akkor még otthon lehet, rácsörögtem, mire
felvette, és beugrott, hogy már három hónapja, hogy a hangját utoljára
hallhattam, három hónap, egy negyed év, és kicsörgött a mobil,
csodálkoztam, hogy felvette, hisz nem szokta, futott át az agyamon,
megkérdeztem ráér e, mondta, hogy persze, úgyis már régen dumáltunk, de
mondom személyesen, azt mondja oké, este ráér, ha végzek a munkával
várjak rá abban a parkban, ahol már rengetegszer sétáltunk, remek,
mondom és ahogy letettem a telefont, elhatároztam, hogy elmondok neki
mindent.
Meglepődött amikor elmondtam neki, nem számított erre,
felzaklattam, ideges lett, mire azt mondta, hagyjam egy ideig békén, és
jobb lesz, ha most elmegy, mondta, erre felállt és elindult, én meg ott
maradtam leforrázva a padon, éreztem a homlokomon a nedvességet, most
valamit nagyon elbasztam, valami összetört, valami történt, a folyók
kiapadtak és megszűntek létezni, összeomlott egy világ, nem gondoltam
volna, hogy így fog reagálni, az az igazság, hogy egyáltalán nem
gondoltam erre, én csak őszinte voltam, és ezért nem értem ezt az
egészet, azt mondta felzaklattam, eszem ágába nem jutna, hogy ilyet
tegyek, aztán valahonnan beugrott egy verssor, sokáig úgy bíztattál,
bátorságkor elhagytál, mert erről van szó, Te kezdted, mondtam neki,
amikor még ott ült velem szemben, Te kezdted azzal a pillantással a
legelején, és én elhittem, hogy lehet köztünk valami, mert minden
találkozáskor ez a gondolat csak erősebb és erősebb lett bennem, de ez
sokáig még nem volt elég ahhoz, hogy szavakban is elmondjam azt, amit az
előbb végre sikerült elmondanom, mondtam, de nem kellett volna,
gondoltam, mert, így már tuti elvesztettem azt, ami eddig volt, vagy
lehet, hogy mégis kellet ez, és most legalább megbizonyosodhatom róla,
hogy egyáltalán nem úgy gondolja, gondoltam, vagy mindvégig áltatott és
közben én is áltattam magam, és mos kitárulkoztam neki, színt vallottam,
megmutattam a legbensőbb érzéseimet, amire nem úgy felelt, mint ahogy
számítottam, de valahogy mégse vagyok dühös, sem mérges, mert így
jártam, csak csalódott és kiábrándult, mert nem sikerült ez az egész,
amire vártam, mert visszatartott a saját félelmem, hogy nem sikerül és
amikor elmondta, hogy ő nem érzi, illetve sose érezte velem kapcsolatban
azt a fajta, szikrát és tüzet, sose tudna rám úgy gondolni, mert
barátként gondolt rám mindig is, rájöttem, hogy esélyem sincs, mert más
típus vagyok, és akkor hirtelen mintha egy üvegfalat eresztettek volna
le előttem, tompán kezdtem hallani a szavait, a szemem is megtelt
valamivel, és éreztem, hogy az agyam egyre nehezebb, mintha kizökkentem
volna, mintha a testem készült volna elhagyni azt a padot, amit később ő
valóságosan is otthagyott, akkor lepergett előttem ott minden, minden,
ami eddig volt, életem filmje, ahogy mondják, monoton zsibbadást éreztem
a fejemben, olyan volt az egész, mintha más dimenzióba kerülnék át, és
mire magamhoz térve felnéztem a padról, akkor ő már messze járt.
Ránéztem a sörömre, két korty van benne, azt még megiszom, de nem kérek
többet, úgyis hajnalodik már, hazamegyek a lakásba, nem tudom, hogy
mennyit ihattam, mert a felszolgáló rögtön elvitte a megüresedett
korsókat az asztalomról, biztos kevés van nekik, vagy nem tudom miért
tette, érezze a vendég, hogy foglalkoznak vele, a felszolgáló még mindig
a soudokut töltögette, ráhajolt a pultra és úgy nézte, mint aki erősen
koncentrál, még a homlokát is összeráncolta hozzá, ennyi volt, mormoltam
magam elé, ennyi, nem érdemes ezen tovább rágódni, és erre felálltam az
asztaltól, körbenéztem, odamentem a pulthoz, kifizettem azt, amit
megittam, elindultam kifelé, felfelé a vaslépcsőn, ki a levegőre, a
szabadba, ott majd kiszellőzik a fejem, és ekkor eszembe jutott a régi
mondás, hogy olyanok ezek, mint a villamos, öt perc és jön a következő,
erre felnevettem, és csodálkoztam azon, hogy felnevettem, de aztán meg
az jutott eszembe, hogy nem lehet ebből máshogy kijönni, csak így,
elfogadva, mert tényleg így van ez, hogy akkor járok jól, ha elengedem
magamból ezt az egészet és félhangosan belemondom a pirkadatba, hogy nem
baj, de bánhatod, mert innentől kezdve NEM VELED NEVETEK.
