2019. augusztus 6., kedd

Valami BAROKK-os befejezés kellene ide, mert... (kalocsaiaknak)

Már megint dolgoznom kell, ezt nem hiszem el! Pedig csak még most jöttem be! A fene essen az ilyenbe, hogy ilyen korán idejön zúzni az agyamat! Most mit csinál? Leül kinn. Hát, én oda nem megyek. Egyébként ki is van írva, hogy nem visszük ki. Jó, hogy nem majd rohangálok is, mi? Akar valamit, idejön. Ha nem, akkor meg nem. Egyel kevesebb.
Mondom én. Már el is ment. Csórikám. Hiteltelen volt ez a csávó. Lehet, hogy nem is volt nála pénz. Hát, akkor tényleg mit rohangáljak egy ilyennek. Hagyjuk már!
Basszus, a számlákat is meg kéne már csinálni. Halogatom néhány napja, de most már el kell kezdenem. Ezt sincs, aki csinálja.
Beszakadt a körmöm, baszki! Picsába már! Ettől most feszült lettem kissé. Amikor a zsugorból szedtem ki azokat a szájba aszott vaníliás kólákat. Akkor. Most csíp. Ne is szóljatok hozzám!

Nem viszem ki, nem vagyok köteles. Öcsisajt, ki is van írva. Gyere csak, fizesd ki, és csalinkázzál vele a helyedre. De hozd is majd vissza!
Nem érdekel mit vértyogsz, tudom, hogy visszajössz úgyis, mert a környéken nincs hová menjél!

Tombol a hőség már hetek óta. Áldom a főnök eszét, hogy beszereltette a légkondit. Mire is mennénk most enélkül?

Köcsög számlák.

Na, ez is! Már megint. Gyerekek! Ezek is mit… és ilyen nagy csordában? Ha folyton jönnek fagyiért, akkor, hogy legyek kész a számlákkal? Mindegyik extra kívánsággal. És egyszerre dumál mind. Fejem durran szét ilyenkor. Jól van, mindegy is, mert jó pénzt hagynak itt. Jól van, mindegy is. Nem is szólok egy szót se.

Úristen, hogy támolyog ez! Ja, nem, csak rálépett a küszöbre.

Hogy mit? Csokoládét? Mi egy cukrászda vagyunk. KON-DI-TO-REI. Vágod? Ezek vannak, amik vannak. Hogy mi? Beszélj hangosabban! Nem hallod a kávégépet? Micsodát? Melyiket? Te tudod.
Azt mondod, adjam, és már itt se vagy? Remélem is. Barátom, remélem is. Nézd már a flegmáját! Veri itt, veri itt, de mire. Nem értem. Nem értem. Nem én..

2019. január 19., szombat

Bence közlekedik


(autótülkölés, kukáskocsi hangja)

(madarak csicseregnek)


Mesélő: Ákom-bákom, számat tátom

              Madarak énekelnek vígan a fákon

              Szép reggel köszönt ma a városra

              És otthonából elindul egy álmoska


              Nem maradhat tévét nézni

              Hisz várja őt az óvó néni

              El is indul gyalog Bence…
 
              (az apukájával persze)

            
             Bölcs szülője elmeséli

             (megtanítja, megmutatja)

             Hogyan is kell közlekedni

             Gyalogosként viselkedni
      
             Járókelők között járni

    
 Apuka: Alaposan figyelve, és

               a szabályokat betartva
 
               az ember nem kerül bajba.


              Az utcán sokan közlekedünk

              Autósok, biciklisek,

              Busszal járók, rollerezők

              Mindenki fut, siet, rohan,

              Elrobog, vagy odébb suhan


(csilingelés hangja)


Bence: Mi ez, ami jó hangos?


Apuka: Igen, az a villamos!

                                   Ott is sokan utaznak…


             Figyelnünk kell hát egymásra

             Ezért kell a szabályoknak betartása



             Alaposan körülnézni

             csak úgy szabad elindulni


             és mivel gyalogosok vagyunk

             A járda a mi birodalmunk


             Sétálnunk csak ott lehet

             Minden más hely veszélyes terep.



             Kisgyereknek mindig a járda belső oldalán,

             A házfalak mellett lehet 



             Az autó viszont csakis az úttesten mehet

            És a roller is hasznos szerkezet,
              
                            megvan a szerepe,


            Csakúgy, mint a bicikli
             
                           melynek ha mozog a kereke.

           a kerékpárúton van annak a helye.

          Csakis ott gurulhatsz vele.

   
  (az egyik kapualjból kigurul egy pötyös labda)


Bence: Nézd, apa

                 ott pattog egy labda!

           Jaj, mi lesz, ha az kiszalad az útra?

           Beleütközik az autókba


(apukának sikerül megfogni a pattogó labdát)

Apuka: Szerencsére sikerült megfogni

            Nem mert az autókig szaladni
      
           Az ám, de hogyan került ide?


(szipogást, sírást hallani, Bence fülelni kezd)


Bence: Valaki sír! Ott egy kisfiú.

(egy kapulaljban egy kisfiú törölgeti a szemét, sír)


Apuka: Gyere, adjuk vissza neki a labdáját!

Kisfiú: Köszönöm neked bácsi!

Apuka: Kisfiú nem szabad ilyet csinálni!


(Kisfiú szipog)

  Bence: Majdnem baj lett, majdnem baj lett

  Apuka: A labdádat ne itt üssed

                Hanem keress alkalmas helyet

               Az utca nem erre való terep.

              
Kisfiú: Jól van, jól van, így teszek!


           Szánom-bánom ezt a dolgot
 
           Többet ilyet nem teszek!


Apuka: Helyes. Mi meg menjünk tovább Bence fiam

            hisz az óvó néni vár már csakugyan


           menjünk tovább, el ne késsünk
  
           hisz időre kell odaérnünk.


Mesélő: Két háztömböt mendegéltek

             mire egy gyalogátkelőhelyhez értek.

            Ami csikos, mint a zebra

            megálltak

      s majd mikor zöld lett a lámpa

         elindultak az óvóda irányába

                                        és a kapuban az óvó néni már várta.




2018. november 13., kedd

Nem veled nevetek (áramütés-analízis)

Lementem a csehóba, miközben a hold ott vigyorgott a házak felett, mely kövér volt, elégedett, és csendes, mint egy szunyókáló napközis, aki az előbb ette végig az ebédjét, aki most pilledve heveri ki ezt a csínytevéseivel együtt és nyugodtan, vigyorogva és fényesen süt az égen, de valahogy mégse sikerül ezt a végtelen nyugalmat rám vetítenie, bementem a csehóba, le a vaslépcsőn és kerestem magamnak egy üres asztalt, amit nem volt nehéz találni, mert csak egyetlen asztalnál ültek, a többi szabadon állt a teremben, én mégis a söntéstől legtávolabb esőt választottam, hogy ne zavarjanak meg a csehóba ki- és beszállingózók, viszont a bejárattal szemben helyezkedtem el, hogy megfigyelhessem kik is járnak ide, mert sose lehet tudni, hátha feltűnik egy ismerős arc, vagy egy olyan akin látszik, hogy jól el lehet vele beszélgetni, hiszen bármikor bejöhet bárki, akire érdemes odafigyelni, csak mindig résen kell lenni, tehát elhelyezkedtem hátul, mire a felszolgáló odaért és megkérdezte, hogy mit kérek, s jobb híján, mert nem jutott az eszembe más, rendeltem valami csapolt sört, de úgyis tökmindegy, hogy mit hoznak ki, mert mostanában úgy érzem, hogy minden ami körülvesz totálisan hiábavaló és lehet, hogy még ez a sör is, csupa vizezett lötty és biztosan húgy meleg lesz mire ideér, minden teljes mértékben felesleges, hiszen gyűlölök mindent és az irántam érzett megvetés még a járdáról is gomolyog amerre lépek és hasztalanságot sugallnak a falak, az utálat csordogál felém, amit oda-vissza érzek, és a pokolba tudom kívánni azt a csivitelő madarat amelyik az ablakom alatt tanyázik és visongó hangjával minden reggel felébreszt, utálom a reggeli kávét, mert meg kell csinálni, és gyűlölök elindulni bárhová is, mert mindenhol csak a káoszt látom, az őrületet, meg a sok embert, akik itt a városban laknak, és akik már nem tudnak egymással élni, mert sokan vannak, és a tömegben mindenki rátapos a másikra, átszúrják egymás auráját azért, hogy előbbre juthassanak, én többek között azért szeretem jobban az éjjeleket, mert ilyenkor élhetőbb ez az egész, kevesebben vannak, legtöbbjükhöz hasonlítok és ilyenkor, főleg ilyenkor érzem jól magam, amikor a hold alakja az út menti tócsákban megjelenik és lágy esőszag száll fel a bazaltkövekről és tudom, hogy milyen, hiszen korábban boldog is voltam már, tudom, hogy nem kell hozzá sok, hisz megtapasztaltam, de ahogy benn ültem a csehóban még hiábavalóbbnak tűnt minden és feleslegesnek még a levegővétel is, hiszen minek ez az egész cécó, minek ez az élet, ha egyedül ülök itt is, ekkor a felszolgáló elém tette a korsó sört, és én meredten néztem magam elé, tompán bámultam az asztalon egy legyet, hogy vajon merre tart, lemegy e az abroszról, vagy visszakanyarodik, mert úgy gondolja izgalmasabb a másik irány, eszembe jutott, hogy milyen jó lehet neki, azért mert nem tud gondolkodni, és nincs semmiféle hülye érzése soha, a légynek az asztal lapján, aki csak lépeget az abroszon, örülhet, hogy csak ennyire képes, nincs memóriája, ami elraktározna bármit is, ismertem egyszer egy lányt aki ugyanezt mondta, csak galambokkal, ugyanezt mondta nekem, hogy a galambok memóriája csak ötperces, de már nem emlékszem, hogy mire, mindenesetre ott mondta nekem a Károlyi kertben, ahol azóta sem voltam, mert képtelen vagyok rá, hosszú percekig nem történt semmi, nem is mozdultam meg, nehogy a légy elszálljon, csodálkoztam, hogy mennyire érdekli ez az asztal, ahol én ülök és vajon annyira érdekes lehetek neki ott az asztalon, mint nekem az ő látványa, és csak néztem a legyet, meg a sörömet, ahogy a habja egyre kisebb lesz, és ekkor körbepillantottam a csehóban, ahol még sosem jártam, egyébként nem is volt annyira csehó, de még késdobáló sem, hanem egy egész helyes kis pub és megvizsgáltam ültömben mindent, a süppedős foteleket, az alacsony asztalokkal, a tonet székeket, és a fotográfiákat a falon, melyek családi fotók voltak, több száz piciny kép, fa- vagy műanyagkeretben, rajtuk rakott szoknyás nők, matrózblúzos kopasz kisgyerekek, és joviális urak sétabottal, néztem a falat, tetszik ez a hely, jegyeztem meg magamnak, és ezek biztos, hogy nem az itteni alkalmazottak rokonait ábrázoló fotók, mert ahhoz túl sok van, hanem az lehetett az ötletes elgondolás, hogy családi fotókkal barátságosabbá akarták varázsolni ezt a helyet, ha már úgyis a pincében van, talán nem lesz annyira nyomasztó, és sikerült is nekik, a pub tulajdonosainak, mert valóban kedves ez a hely, a képek mindig fontosak voltak nekem, amikor a lakásomat vettem és még nem volt kinn semmilyen kép a falaimon, bármennyire is örültem, hogy saját lakásom van, addig nem éreztem ott otthon magam, amíg ki nem kerültek a kedvenc képeim, és itt a falakon baromi sok kép van, ez nagyon bejön, de az a két, nagyjából egyidős huszonéves viszont, akik a felszolgálón és rajtam kívül még a helyiségben tartózkodnak, egyáltalán nem, mert amikor beléptem már akkor nyalták-falták egymást, és az idő múltával sem csökkent a cselekményük intenzitása, nem jön be a dolog, hogy ezt csinálják előttem néhány méterre és nem zavartatják magukat, mintha nem is olyan helyen lennének, ami többek által látogatott, szóval zavart a dolog, és feszélyezve éreztem magam a lány tapogató kezétől, ami ott siklott a srác vállain, mert az én vállaimon is suhanhatna két kéz, két olyan gyönyörű kéz, melyet nem fogok már látni soha, mégis képtelen voltam felkelni és elrohanni, mint máskor amikor ilyet látok, lábaim nem engedték, hogy elinduljak a kijárat felé, bénultan ültem ott a sörömmel, a légy már elszállt és a párocska suttogása, és cuppogásaik, mellyel betöltötték a teret, ruháik erotikus zengése szomorúságba süllyedésemet egy idő után fokozni már nem tudták, a felszolgáló viszont mit sem törődve az egésszel, a még kitöltetlen sudokujára koncentrált és ködként telepedett rám ismét az elviselhetetlen üresség, ami már hónapok óta nem hagy békén és amitől fáj a mellkasom, hiszen hiányzik, mert a nevének minden betűje visszhangzik bennem még mindig, amióta ismerem itt kattog az agyamban, azt mondják, ha nincs időd megszeretni valakit, akkor nem fájhat a hiánya sem, nekem pedig túl sok időm volt, ezért csöndben beleszerettem, és ezért olyan fájó, hogy nincs, mert nincs, és amíg kortyoltam a söröm, megállapítottam azt is, hogy mennyire ízléstelen és ordenáré, mennyire tipikus és mégis hihetetlen, hogy ezek ott mit művelnek, mert kezd közönséges lenni a kép, látom a nyelvüket, amivel úgy kavarják egymást, mint valami fagyigép, belekortyoltam a sörbe, hogy addig se bámuljak rájuk, jó mélyen néztem bele a korsóba, és megpróbáltam kizárni a külvilágot, és csak az ivásra koncentrálni, nyeltem a keserű sört, nyeltem, jó hosszan elnyújtottam és mire kiittam a felét, s ahogy leért az üvegkorsó halk koppanással az asztalra, láttam, hogy a fiatal pár szedelőzködni kezd, majd távozik, és ekkor arra gondoltam, hogy nehogy kidobjon utánuk engem ez a sudokus, mert kurvára nincs kedvem hazamenni, de a szemközti tükörből láttam a táblát, hogy a zárásnak még nincs itt az ideje, intettem és kértem még egy korsóval.
Valahogy nem állnak össze a mozdulatok, mert amióta elment és nincs többé nekem, azóta minden olyan más, furcsa és barátságtalan, kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, nem tudom összehangolni a kezem és a lábam mozgását sem, mert az agyam nem képes az irányításukra, kiesik a kezemből minden és összetörik, nem tudok figyelni a körülöttem történő dolgokra, mert koponyámat belülről az ő arca, az ő mozgása, az ő hangja tölti ki, kettétört valami, kipukkadt az, ami voltunk, én mindenesetre kipukkantam, nem ezt akartam, de ez lett, megszűntté tette magát nekem, itt hagyott, aki fontos volt nekem, aki iránt mindvégig hálát és tiszteletet éreztem, mert úgy hittem, hogy ez kölcsönös, mellette örültem, hogy létezem, hogy végre akadt valaki, aki ezen a sártengeren elfogad és úgy, ahogy én szeretném, és büszkévé váltam azáltal mert megismertem, de vajon miért van az, hogyha valamit elképzel az ember, az úgyis másként történik meg, illetve rosszabbul történik meg, mint ahogy azt szeretné, amit nagyon elképzel az ember az a lehető legrosszabbul sül el, és ez a fojtogató szorítás ami a mellkasomból árad egészen a fejem tetejéig, annyira folytonossá vált amióta nem láttam őt, hogy a részemmé lett.
A munkahelyemen láttam meg először, recepciósként ki kell töltetnem egy űrlapot mindenkivel aki hozzánk érkezik, és egy reggel nyílt az ajtó, ő jött be rajta, persze kitöltettem vele is egyet, illetve gyorsan nyúlt is érte, mert az üres lapok ott vannak egymás tetején, így aki bejön, az némán hozzákezdhet anélkül, hogy bármit is mondana az ott tartózkodó személyzetnek, és ő bőségesen teljesítette az űrlapkitöltést, ugyanis az alsó rubrikákat is elkezdte írogatni a papírlapon, nem csak azt, ami kötelező, erre mondom, hogy hagyd csak, mert ezt már nekem kell, mire rám nézett, pislogott, és azt felelte, hogy bocsánat, és átfordította a papírlapot a bükkfa pultomon ami mögött álltam, felém nyújtotta a tollat és ez az egész, ahogy átnyújtotta és rám nézett, felém fordította a papírlapot, rám szegezte a tekintetét, és tudta, hogy nem éppen jó az amit csinált, de ezért kapásból elnézést kért, mert nem figyelt, nos ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam, hogy te jó ég, itt most valami történt, mert itt most valahol fény gyúlt, egy éles fémpenge villant, angyalok húztak el a fejem felett, és innentől már semmi sem olyan, mint eddig, és ez az ezüstpillantás egy folyamatot indított el, felfedeztem a cselekvőképességem, igaz, a lány akkor elsietett, de az ajtó előtt egy mosolyra még visszafordult, amitől én jelentősen felbátorodtam akkor, de annyira, mert olyan jólesően beleborzongtam amikor becsukta a kaput maga mögött, hogy elkezdtem hangosan mondani magam elé, hogy hát ez milyen édes kis teremtés volt, és percekig csak azt tudtam mondani, hogy te jó isten, te jó isten, és fogtam a fejem, mert én még ilyet nem láttam, olyat, aki ennyire helyes, olyat aki ennyire „egyben van” és fogtam a fejem azért is, hogy most mi lesz és mit is csináljak, ki volt ő, honnan jött, édes istenem, és akkor eszembe jutott a regisztrációs lap, amit most töltött ki, annyira leblokkolt az agyam, hogy nem esett le azonnal, hogy az imént hagyta nálam az adatait és akkor így megtudtam, hogy hívják és azt is, hogy hol lakik, de rögtön le is taglózott a tény, hogy igen ám, de milyen ürüggyel, és hogyan fogom megszólítani, mert hát én nem tudhatok róla semmit, ugyanis nem élhetek vissza azzal, amivel végül is vissza kellett, hogy éljek, a regisztrációs lappal, amit nálunk hagyott, és akkor kitaláltam, hogy összefutok vele „véletlenül” egy moziban, a bejelentkezésnél van egy kérdés, ami a szabadidőre vonatkozik, és ő a mozit írta be, hogy szívesen jár moziba, a lakcímét is meg kellett, hogy adja nekünk és kiderült, hogy ugyanabban a háztömbben ahol lakik, egy mozi is van, egy fapados, úgynevezett régi, „bolhás” mozi, ahol művészfilmeket vetítenek, és eljártam oda vetítésekre, amúgy is gyakran járok ilyen helyekre, de a város másik végében inkább, a lakóhelyem közelében és mindennap eljártam a lány lakásához közel eső filmszínházba, hátha feltűnik, de nem így történt, és másfél hétig még nem így történt, de a tizenkettedik napon beült arra az előadásra amire én is jegyet vettem, a mögöttem lévő sorok egyikében ült, és egyedül, ez megint felbátorított, és a filmvetítés után, amikor felkapcsolták a villanyokat és a társaság csordogált kifelé a teremből, megszólítottam a lányt, akinek eszébe juttattam, hogy hol találkoztunk, kértem igyunk meg valamit közösen, ha már így összefutottunk, mire azt mondta, jól van.
Ha órája van nálunk, vagy valami egyéb elfoglaltsága akad az épületben akkor gyakran látom a lányt, a csoporttársaival forgolódik itt, hasonló korú lányokkal és fiúkkal, csapatban múlatják az időt, van, hogy nálunk ülnek le az előcsarnokban, a bőrkanapén és a fotelokban, várakoznak, ilyenkor lopva odanézek, figyelem a lányt, figyelem őket, hogy milyen jó nekik, önfeledtek, vihorásznak, elvannak, viháncolnak és úgy tűnik nincs gondjuk, lazák és bátrak, amilyen én már nem és lopva nézem őket, sandítok rájuk, szememmel követem a lányt, mert szeretném tőle megkérdezni, hogy milyen volt a tegnapi film, hogy tetszett neki, szeretnék kijönni a bükkfa pult mögül és félrehívni, de nem tehetem, mert hegyekben áll a munka, tornyosul előttem a sok irat, a főnököm szinte percenként hozza az újabb és újabb adagot, igaz, hogy recepciós vagyok, de mivel kevesen vagyunk, kitalálták, hogy a ráérő időnkben a pultos is foglalkozzon az adatfeldolgozással, ezért van, hogy percenként kapok újabb mennyiséget, csakhogy, aki emberekkel foglalkozik és ügyfélfogadási vagy nyitvatartási időben dolgozik, mint ahogy mi, ráadásul állandóan, annak nincs ráérő ideje, ez a szerény véleményem, mert mindig akad valami, ha egy pult mögött áll az ember, ahová akárki és bármikor jöhet, mindig lehet egy kérdés, egy probléma, egy panasz, de ez állandó konfliktus tárgya nálunk, hónapok óta már, a főnök és én köztem, ezért is kezd nem jó lenni ez a munkakör, rosszá és kényelmetlenné vedlik, kezd megváltozni, értelmét veszti a munkahelyem lassan, ezért nagy kedvem lenne hozzájuk csatlakozni, ehhez a kis csapathoz, ráadásul felettébb érdekel ez a lány, különösen vonz, szívesen kézen fognám és elmennék vele kávézni a büfébe, megmutatnám az épületet, vagy beszélnék az itteniekről neki, hogy mit érdemes és kivel, csak ne kéne innen, a pult mögül bámulnom őket, lesben, stikában, mert nem lenne szabad bámulni, pislogni egész nap a pult mögött, ahol jóformán le se váltanak, mert nincs, aki leváltson, és ezért szinte egész nap ott ülök, egész nap információkkal szolgálok az arra járóknak, a nap nyolc órájában aktákból bambulok ki, vagy a számítógép billentyűzetét nyomogatom, épp ezért néha felüdülés, ha páran oda jönnek és kérdeznek, mint ahogy néha ők is, a lány, a csapatával, mert akkor felállhatok végre és kinyújthatom a lábam, és szeretem, ha ilyenkor egyedül vagyok a pultnál, mert amúgy két munkatárs ottléte a kötelező, csak mivel az elvégzésre váró feladatok száma megnőtt, nem mindig vagyunk ketten a regisztrációs pultban, ami jó is, meg nem is, totál skizo élmény, mert szeretek beszélgetni, szívesen válaszolok, de egy kolléga vizslató tekintete lefékezi a diskurzust és a gondolataim, épp ezért nem mindig tudok beszélgetni, főleg, ha megrohamoznak mindenfélével, ha pluszfeladatokat is hoznak, mint ezek az aktázások és ugyanakkor néhányan nem értik, hogy olykor miért válaszolok foghegyről, ha máskor meg lehet hozzám szólni, mert szívesen válaszolok, frusztrálnak a kérdezők, frusztrálnak a kollegák, tulajdonképp zavar már a munkahelyem és mindennek tetejébe itt ez a csaj.
Kedves és kellemes lány, jó vele beszélgetni, gondoltam ismét erre hazafelé menet, a combinoval utaztam és az emberek nem tudták miért mosolygok egyfolytában mindenkire, azt hitték begolyóztam, némán ültek és azt nézték, hogy biztos dilis ez az ember, pedig nem, egyáltalán nem, csak azt éreztem, hogy szétpattanok valamitől, szétfeszít valami, elönt a forró öröm, és ordítanom kell hozzá, de nem érdekel, még ha le kötöznek az sem, kiáltani szeretnék, mert muszáj kiáltoznom, hiszen jóleső érzés kiadnom magam, kellemes lány, jól sikerült az este, közvetlen és érdeklődő volt, intelligens és okos, mindenről lehetett vele beszélgetni, megvan a közös hang kettőnk között, úgy látom ez a lány az én stílusom, még nem találkoztam ilyen magas fokú előzékenységgel és figyelmességgel, mert eddig egészen másfajta lányokkal akadt dolgom, akik nyomába se érhetnek, hazakísértem és elváláskor a kapualjban számot cseréltünk és megbeszéltük, hogy megismételjük ezt a találkozót, mert ő is jól érezte magát egész este, és a film, amit előtte néztünk, szintén nagyon ínyére volt, elköszöntem tehát tőle és másnap olyan vidáman mentem be a munkahelyemre, mint még soha, kedves voltam az ügyfelekkel, a szokásosnál is többet vigyorogtam, és úgy éreztem, hogy könnyedén megy minden, hogy háromszor annyi dolgot bírok megcsinálni fáradság nélkül, és nem esik nehezemre, mintha kicseréltek volna, mondták többen, vidáman telt a nap és este, amikor hazaértem felhívtam a lányt és megkérdeztem mikor ér rá, és erre a hétvégét javasolta, mert minden estéje be van táblázva, így csak a hétvége maradt, de még majd pontosítunk és amikor ezt megbeszéltük, letettük a telefont, én azon gondolkodtam, hogy őbenne megtestesült mindaz, amire évek óta vártam, mert ahogy lassan felfedeztem a tulajdonságait, rájöttem, hogy ez az amire évek óta vágyom, effajta valakire, egy szolid teremtésre, akivel rendbe jönnének a dolgaim, no nem mintha én nem tudnám kezelni a magam ügyeit, hiszen évek óta egyedül élek, és megszoktam már ezt, de ez a lány itt esélyes lehet nálam arra, hogy párkapcsolat alakuljon ki, hiszen minden adott, így elég nagy a sansz rá, főleg ha arra gondolok, hogy négy és fél órát ültünk a kávézóban, és miért ültünk volna ennyit a kávézóban, miért töltöttünk volna egymással ennyi időt, ha nem azért, mert ő is esélyt lát arra, hogy kettőnk között kialakuljon valami, létezik az, hogy valakiben ennyi jó tulajdonság összpontosul, a külső harmonizál a belsővel és olyan elementáris a hatása rám, hogy az valami őrjítő, mert olyan impulzív élmény egy olyan emberrel beszélgetni, aki érdeklődve hallgat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kíváncsi is arra amit mondok, érdeklődve figyeli a történeteim, visszakérdez, végre egy olyan valaki, aki kérdez, akit érdeklem, és mivel engem is nagyon érdekel, én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lehet, milyen lehet még, sóvárogva várom, mi az amit még nem mondott el nekem, de el akar mondani, mert sok a hasonlóság kettőnk életében, rengeteg a közös vonás, a hasonló életélmények, ő is vidékről került ide a fővárosba, hasonló családi és szociális hátérrel és hasonló anyagi körülmények között, és miközben erről beszélgettünk, jelesül akkor már egy cukrászdában a hétvégén, azon gondolkoztam, hogy mennyire szeretem a kezét, a hosszú, kecses ívű kezét, ahogyan finoman és puhán leteszi a kávéscsészét az asztalra, mielőtt ajkaihoz emelné az ásványvizes palackot, mennyire törékenyek ezek a hófehér ujjak, és a gyűrű amit hord mennyire illik hozzá, egyszerű és mégis milyen tetszetős, lakkozza a körmét, és jól áll ez neki, ellentétben annyi lánnyal akiket az utcán látok és rájuk néznem is rossz, mert az ízlésficam jut csak róluk eszembe, annyi nő festi a körmét manapság, hogy hihetetlen, mindenki színésznőnek képzeli magát és nem hiszik el, hogy nem áll jól nekik, mert az ellenkezőjét pumpálják beléjük úton-útfélen, hogy ez a jó, valósítsd meg önmagad, mert így lesz teljes az életed, és a sok nő meg elhiszi ezt és ezért van, hogy a térdig érő szoknyát felhúzzák a sonkáikra, és ezért van, hogy méteres műkörmökkel flangálnak az utcán, mert azt hiszik, hogy nekik tényleg ez a jó, szédületesen gyatra ízlésre vall az, ha egy molettebb nő szűk ruhákat hord, és abban érzi jól magát, annyira szűket, hogy a hasa majd kibuggyan és annyira jólesik az, amikor valaki tudja, hogy mi áll jól neki, kevesen tudják jól kezelni az alakjukat, de ez a lány karcsú, ez adottság, és látszik, hogy korábban sportolt valamit, mert formás lábai vannak, és csak beszél és beszél, én meg hallgatom amit mond, és rápillantok a gyönyörű kezeire, a kifestett körmére, ami ma bordó, mert van amikor színeset használ, van mikor nem, első találkozásunk alkalmával nem is volt festve, de jól teszi, hogy festi a körmeit, mert neki való, az ő kezeinek, jól mutat és elragadó, és az is ahogyan beszél, lenyűgöz a szavaival, és ámulatba ejt, mert irodalom és művészetkedvelő ő is, lenyűgöz, hogy ismeri azokat a filmeket amiket én, mert hiszen nekem mindig az volt a bajom, hogy barátaim nem igazán kedvelték azokat, amiket én, illetve, van amit az egyik kedvelt és van amit a másik kedvelt, és akkor én rohangálni voltam kénytelen, hogy kivel, mit, és most meg találkozom valakivel, akiben minden pontosan megvan, amit szeretek és kedvelek ebben az életben, és ráadásul ez a valaki ellentétes nemű, számomra vonzó valaki, egy lány, egy felnőtt nő, egy kialakult személyiség, egy páratlan intelligenciával megáldott egyetemista, akkor én azt hiszem, megtaláltam a számomra legideálisabb partnert.
Amikor mosolyog, két kis gödröcske jelenik meg az arcán, ilyenkor minden megáll egy pillanatra, az érzéki hatásától megbolygatva távoztam a cukrászdából, ahol azt mondta, egy ideig nem lesz Pesten, mert haza kell utaznia pár napra és nem tudja még mikor fog feljönni újra, ez a lány engem megbabonázott, de teljes mértékben és tudom, hogy fájni fog az a pár nap amíg távol lesz, olyan furcsa, mert néhány napja még azt sem tudtam, hogy a világon van, hogy létezik és most meg szűkölök, mint egy nyáladzó kutya, korábban hasonló szituáció alakult ki köztem, és egy alacsony barna között, ez nagyon régen volt, azóta ez a barna bakfis háromszor akkorára hízott, nekem meg háromszor annyi ránc lett az arcomon mint volt, mert hozzáment egy volt évfolyamtársamhoz és én akkor eldöntöttem, hogy hasonló helyzet az életemben nem lesz, mármint, hogy nem nyáladzok nők után, de végül is ez nem is nyáladzás, nem is szenvedés és pár nap múlva újból látni fogom majd, újból diskurálunk, újból belenézek a szemébe, ő visszanéz felém és újból letaglóz, újból leülünk egy kávé mellé megbeszélni az elmúlt napok történéseit és újból elkalandozunk messze tűnt irodalmárok regényes életeibe, vagy művészfilmek sokaságán át az élet értelmét fogjuk ismét keresni és újból felfedezem az intenzivitását irántam, hogy hallgat és hallgatom, és beszél és beszélek, és beszél.
Barátja nincs, illetve akivel megoszthatná az ágyát és a mindennapjait, olyan nincs, barátai vannak, abból viszont kétjegyű a létszám, azt mondta ugyanis nekem egy alkalommal, még a megismerkedésünk elején, hogy mire végiglátogatná az összest, kezdhetné a sort elölről, mert közben tanul, egyetemre jár és mellette dolgozik, kevés szabadideje van, és ezért nehéz az egyeztetés, hogy ki mikor ér rá, de az embereket, akiket megismert, a jó fej embereket, ahogy mondja, nem szeretné elhanyagolni, amikor először találkoztam vele egy moziban ült, egyedül, mert néha kell olyan amikor egyedül van az ember, erre mondtam, hogy én is vallom ezt, mert jó az néha, amikor az ember nem függ semmitől és senkitől, s oda megy ahová a kedve tartja, de alapjában az ember mégiscsak társas lény, én meg már unom az egyedüllétet, az ő kispajtásai között vannak fiúk és vannak lányok egyaránt, akad régi osztálytárs, akivel mindmáig megmaradt a kapcsolat, kollégiumi szobatárs, akivel együtt jártak titokban cigizni, akad olyan, akit valamilyen koncerten ismert meg, vagy volt kolléga, hiszen rengeteg diákmunkát csinált már és onnan is számos emberrel ápol kapcsolatot, gyerekkori barátok, akikkel együtt járt szolfézsra, jazz balettra, cserkésztáborba, hittanra, énekkarba, vízi túrázni, sakk-szakkörre, kémia fakultációra, történelemversenyre s sokan közülük szintén felköltöztek a fővárosba, mert vidéken nem kaptak lehetőséget, vagy a bátrabbak külföldre költöztek, miután itthon labdába sem engedték őket rúgni, hiába, ez egy ilyen generáció, de már az enyémre is ez a jellemző, merthogy én másik korosztályhoz tartozom, kicsit előbbihez, tizenkét éve szereztem meg a diplomámat, ő meg az idén fogja.
Másképp viszonyulok hozzá, mint a többi emberhez, mint azokhoz az ismerőseimhez, akikkel élem az életem, és mint az eddigi lányokhoz, akik valamilyen szerepet játszottak eddig az életemben, másképp viszonyulok hozzá, folyton látni szeretném, hiszen teljesnek érzem magam mellette és szükségem van a tőle kapott teljességre, ragyogással töltődöm fel minden közösen eltöltött perc után és ha arra gondolok, hogy milyen szerencse ért, amikor találkoztam vele és megismertem, mert azóta fényben úszik minden, ha vele vagyok, inspirál, a legjobb poénok jutnak az eszembe és ezt neki köszönhetem, ezt váltotta ki belőlem, nagyon jó médium a hülyeségeimre, szereti, ha szórakoztatom és ettől én felszabadultnak érzem magam és nem pedig görcsösnek, mint annyiszor, meglágyul a szívem, ha rá gondolok és elég sokat van ilyen lágy- állapotban, hiszen ő az első gondolatom ébredéskor és elalvás előtt is, minden más mellékes.
A munkahelyemen van csak internet hozzáférésem, illetve a cégnek van, ahol dolgozom, és ezt használom ki, mert addig nekem nem kell, hogy otthon is legyen, amíg így meg tudom oldani, mindig ez az első, a legfontosabb, ha bemegyek reggelente és leülök a recepciós pultomhoz, még nyitás előtt, hogy átböngésszem az emaileket, hogy kaptam e tőle valamilyen levelet, nagyon hiányzik amióta nincs Pesten, és minden reggel egyre nagyobb hévvel nyitom fel a postafiókom, hogy hátha jött valami tőle, mert megbeszéltük, hogy inkább neten tartjuk a kontaktot amíg nincs itt, az emailezés jóval olcsóbb, mint ha telefonálgatnánk egymásnak, így a netet használjuk, ez jobban kifejező, legalábbis nekem, több mindent és alaposabban megtudunk beszélni, mint egy telefonbeszélgetés során, ahol titokban számol az ember, és pörgeti a fejében, hogy mennyit beszélt, és vajon mennyibe fog kerülni ez a beszélgetés, máskülönben meg ki tudja, hogy a csörgésemmel, mikor és hol zavarom, én sem veszem fel sokszor a mobilom, mert olyan helyen ülök, vagy olyan helyre megyek, ahol nem mindig tudom felvenni, persze a hangját nem kárpótolja semmi, természetesen az lenne a legjobb, ha itt lenne velem, vagy én vele, de ki kell bírnom ezt a kis időt, úgysem tudok mást csinálni, csak várni, ez van, várakozni és remélni, hogy ír, hogy válaszol a levelemre, csak hát gondolom, annyi dolga van, elvégre ezért ment haza, elintézni néhány félbemaradt ügyet, lezárni azokat a dolgokat, amiket le kell, először úgy volt, hogy néhány napig lesz csak távol, legutóbb már azt írta, hogy csak a hónap végén jön fel újra, addig lassú őrlésű napok sora vár rám, mindig megkérdezem, hogy van, és hogy mit csinál, jól érzi e magát, és én sejtetem vele, hogy nagyon üresek a napjaim nélküle, mert tényleg azok, rossz, de ő sincs mindig jól, sok lehet a gond, ami a szívét nyomja, ami körülveszi, legalábbis ez érződik ki a soraiból, de majd ha akarja, úgyis elmondja, vagy leírja, hogy mi a bánata, mert azt tudhatja, hogy bennem mindig és mindenkor megbízhat és segíteni is tudok.
Amikor először megérintettem és végigsimítottam a kezem a sima, hófehér vállain, épp egy piros padon ültünk a Nagykörúton, mire ő visszabökött az ujjával, az olyan izgalmasan és őrjítően hatott, amilyen csak a hegyoldalból lezúduló folyó sodrása lehet, csak ahhoz hasonlítható és a felismerés, hogy engem is annyira akar, mint én őt, varázslatos volt, hosszú ujjaival nem hagyta abba a bökdösést, ezt a jóleső döfködést, mintha áramütések sorozata nyaldosta volna a vállam, egyre inkább belemelegedtünk és csikizni kezdtük egymást, ott az utca kellős közepén, ahol a járókelők kerülgettek bennünket és egyáltalán nem jutott eszembe, hogy ez nem helyénvaló, mármint az, hogy utcán nem lehet csinálni ilyet, nem gondoltam arra, hogy ez másokat zavarhat, épp ellenkezőleg, büszke lettem arra, hogy evvel a lánnyal csinálhatom ezt, mert már annyiszor akartam életemben és kíváncsivá tett milyen érzés ez, a nyílt utcán ilyet tenni, és közben magasról lesajnálni a világot, de ekkor megcsörrent a telefonja, amit ő felvett, mert a készülék jelezte, hogy egy barátnője keresi és én kezdetben azt hittem pár perc lesz csak ez a beszélgetés, utána sétálhatunk közösen tovább, erre lassabban kezdtem lépegetni, mert kezdett nagyon belemerülni a telefonálásba, elfordítottam a fejem, hogy ne halljam a nem rám tartozó beszélgetést, néztem a kirakatokat, aztán az úttesten futó autókat, aztán a járdán a gyalogosokat, akik szembe jöttek, aztán a parkoló személyautókat, az elrobogó combinót, combinókat, később megint az embereket, majd azokat, akik előttünk szálltak le a megállóba begördülő buszról, közben nagyokat kacagott a telefonba, aztán megint a kirakatokat néztem, az autókat, a combinót, a homelesst, a telefonbeszélgetés legalább másfél óráig tartott, már kezdett szürkülni mire elköszönt a barátnőjétől és ezután csak annyit mondott nekem, hogy kitaláltam e már, hogy hová megyünk és mit fogunk csinálni, mert ha nem, ő hazaindul inkább a metróval, mert megfájdult a feje.
Jó vele nevetni, és ez azt hiszem mindennél fontosabb, önfeledten vihorászni, a belőle áradó vidámság határtalannak tűnik, kiapadhatatlan kettőnkből a jókedv, egymást generáljuk, örülünk a fűnek, a fának, a virágnak, a világnak, hiszen a világ jó és csodálatos, és ujjongunk, mert együtt vagyunk, de nem tőle lettem ilyen, ő csak egy lapáttal rátett még, szinten tartja a derűmet, mókázásom ösztönös, hisz van szerencsém meglátni azt, ami boldogságot hoz, és most különösen, ezzel a lénnyel itt mellettem kiváltképp, optimistának tartom magam, az utóbbi hetekben a derűlátásom a felhők felett úszik, és ezt nem cserélném el senkivel, de miért is kéne, mikor így a jó, így a szép, mert nincs annál jobb, mint fenn a Budai Várban, a tündökletes és szikrázó napsütésben, megpilledve a sok gyaloglástól, egy padon egymásra mosolyogni, és előttünk a tágas horizont és azt gondolni, hogy miénk a világ!
Még az épületben sem voltak igazán, nemhogy a mi osztályunkon, az éjszakai portás, akit még nem váltottak le, csodálkozott is, hogy mit keresek már ilyen korán benn, mi van fiatal úr, nem tud aludni, kérdezte és erre odamakogtam neki válaszként, hogy sok a dolgom és siettem a fülkéjétől tovább, nehogy kérdezzen valamit megint tőlem, elfordítottam a kulcsom és bementem az üres terembe, beültem a munkahelyemre, ahol mindig vagyok, a bükkfa pult mögé és kinyitottam a gépem, s akkor már láttam, hogy nemhiába éreztem azt, hogy nekem hajnalok hajnalán be kellett jönnöm és rá kellett néznem a gépemre, mert jött valami, egy levél persze, egy napok óta várt fontos levél, egy tündéri feladótól, végre írt, újra válaszolt, sőt, azt írta, hogy utazik vissza a fővárosba, és arra gondoltam hirtelen akkor, hogy kiballagok elé, de a következő mondatában arra kért, hogy semmiképpen se tegyem, ne menjek őérte a buszmegállóba, majd keresni fog telefonon, és megbeszéljük, írta, és akkor azt gondoltam, persze, tiszteletben tartom ezt, mert így szeretné, én is fáradt szoktam lenni, olyankor amikor fél napig zötykölődöm a buszon, elszívja az összes energiám az utazás és mint valami kifacsart citrom, úgy szoktam kinyitni az ajtóm, ha nagy sokára hazaérek és akkor el van cseszve a nap és alig várom, hogy letehessem a sporttáskákat, amiket cipeltem és alig várom, azt is, hogy ne csinálhassak semmit, mert kell némi idő a regenerálódásra, amíg újból fel tudom venni a lüktetést, a városnak a vibrálását, ami sokkal pezsgőbb, mint amilyeneket utazásom előtt tapasztaltam, én ebből indulok ki, mindenki érezheti ezt és ő, mivel ki tudja, hogy milyen idegállapotban van, lehet, hogy ma estére még a pihenést választaná és nem igazán szeretne emberek közé menni, hanem buszról gyorsan le, és irány haza, mindegy, nem erre vártam, nem így szerettem volna, de találkozom vele akkor máskor, ha majd szeretné.
Amikor hazaérek, akkor az első mindig az, hogy bekapcsolom a tévém, van, hogy csak úgy sötétben, mert villanyt se kapcsolok, csak átviharzok a szobámon és az első mindig az, hogy megnyomom azt a hatalmas gombot a készülék alján, anélkül semmit se csinálok, ez a mindenkori, bevett szokásom ha a lakásomba érek, mert nem szeretem a csendet, sose szerettem és zavarni szokott, ezért kell, hogy hangokat halljak magam körül, no, nem mintha a tévénézés a kedvenceim közé tartozna, épp ellenkezőleg, tartalma és színvonaltalansága miatt egyáltalán nem is nézem már a filmeket se, már a beszélgetős műsorokat se, de mivel erősebb a késztetés bennem a csend legyőzésére, mindig bekapcsolom, szóval, csak úgy fél füllel figyelek, mert közben teszek-veszek, vacsorát készítek magamnak, szól a tévé, benne riportműsor, valami szépségversenyről, a lányok szépek, bikiniben pózolnak, élvezik a helyzetet és nemcsak lányok, hanem férfiak is indultak ezen a versenyen, mindegyiknek kocka hasa van, mérhetetlenül magabiztosak és a riporter megkérdezi az egyiktől, hogy tudnak e itt ismerkedni egymással a versenyzők, kialakulhat e valamilyen kapcsolat a nemek között, mire a válasz az, hogy nem, semmiképp sem, mivelhogy itt mindenki annyira el van magával foglalva, hogy ismerkedésről szó nem lehet és én akkor rávetítettem a versenyző válaszát, az internetes társkeresésekre, amivel annyi energiám elment annak idején, s nem is értettem akkor, hogy miért olyan nehéz ott, mivel inkább könnyűnek kéne lennie, de ma már tudom, hogy csak időpocsékolás az egész, szórakozás és közben az emberek annyira el vannak telve magukkal, és annyira szeretnék megcsinálni magukat, hogy nincs idő és energia megtalálni egymással a kontaktot.
Minden alkalommal megdicsérem a ruháit, amikor találkozom vele, de nem is illendőségből, hanem tényleg azért, mert komolyan tetszenek azok a ruhák, lenyűgöz velük, fantasztikus ahogyan összeállítja azt amit magára ölt, páratlan érzéke van ahhoz, hogy tudja, mit mihez vegyen fel, s mi az, amit még véletlenségből se, szerencsés alkat, mert vékony lány, így kevés az a ruha, ami nem áll jól rajta, de nem ez a lényeg, hanem, hogy egyáltalán nem kihívó, ahogy öltözködik, nem teszi ki azt, amit annyian kitesznek és baromira tetszik, hogy ez a lány nem enged a testéből mutatni semmit, meghagyja azt máskorra, pedig ő nem is tudja, hogy mennyire lekötelezett ezzel, mert én nagyon nem kultiválom azt, ha mondjuk, leguggol egy kis csaj az utcán, míg várja a villamost, azért, hogy elővegyen a sporttáskájából valamit és ahogy lehajol, egyből előbukkan a kőműves - dekoltázsa, a fél feneke kilóg, ott, mindenki előtt, a villamosmegállóban és csak azért, mert rossz szabású ruhát, illetve nem olyat húzott fel, ami neki való lenne, s aztán zavarában nem győzi gyömöszölni a pólóját a nadrágjába, de ilyen nem történhetne meg ezzel a lánnyal, nem eshet meg vele még csak hasonló sem, úgyhogy nem tartok ettől.
Corvin negyed, hol van kegyed, metróval jöttem, hogy el ne késsek, de ő még nincs sehol, randit beszéltünk meg és azt mondta, hogy jó neki ez az időpont, nem szólt, hogy nem tud jönni, így most várok, biztos csak a villamosa akadozik valahol, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy milyen ruhában érkezik ma, régen láttam már és annyi, de annyi mindent akarnék neki elmondani, ilyenkor még észveszejtőbb a várakozás, egyik lábamról a másikra állok, és eszembe jut, hogy egyszer azt mondta valaki, sőt, ezt le is írta valahol, hogy egy nőnek illik késni egy picit, én nem tudom, hogy ki mondta ezt, de lenne hozzá pár kérdésem, megpróbáltam rácsörögni, de nem veszi fel a mobilját, valószínű nem hallja a táskájában, nézem addig az embereket, a tovasiető nőket, párokat, a rohangálókat, a futkosókat, olyan ez, mint egy felbolydult méhkas, mindenki iparkodik valahová és igyekszik előre, miden nőre felfigyelek, mert úgy érzem, hogy hasonlítanak rá, de ez se ő, meg ez se, és még percekig ezt mormolom magam elé, mint valami mantrát, rengeteg lány visel napszemüveget, iszonyatosan nagy divat lett, pedig ma az idő felhős, nem is kellene, mégis állandó kellék, elengedhetetlen része a lányok mindennapjainak, női táska nincs nélküle, és van olyan, amiben úgy néznek ki, mintha legyek lennének, a fél arcukat elfedi, takarja és személytelenné teszi, volt már nem egy olyan eset, amikor ezért nem ismertem fel valakit, mert napszemüveg volt rajta ő pedig kőbunkónak tartott, mert nem köszöntem rá, mindegy, volt ilyen is, ez se ő, ez se ő, még mindig nem ért ide, de nem is csörgött vissza, biztos már a közelben van, fenébe, ebbe a fránya mobilba, szinte még idegesebbek vagyunk, ha nem adnak visszajelzést, annyira hozzászoktunk, hogy az valami félelmetes, no, ez se ő, ez se, még mindig mantrázok, ránézek a Corvin mozi tetején lévő órára, huszonkilenc perce várok már rá, és akkor megjelenik, derűsen, üdén jön, és mosolyogva, mintha mi se történt volna, úgy köszön, ahogy szokott, szívem hevesen kalapálni kezd, üdvözöljük egymást és már beszél, és érzem, hogy megszabadulok az előbbi feszültségtől amit a várakozás okozott, el is felejtem gyorsan, mert rájöttem, hogy nem érdekes, és erre kérdezem, tőle hogy van, mondja, hogy remekül és elnézést kér a késésért, de hajat mosott, és máris az élményeit kezdi mesélni, és én hallgatom, néha közbeszúrok egy- egy mondatot, ezeken kacag, nagyokat kacag, mint mindig, gyere keressünk egy helyet, ahol enni is lehet, mondja, és nem kell sokat sétálnunk, egy üvegajtót kinyitok, ott benn van szabad asztal, elhelyezkedünk, lesegítem róla a kabátot, mire ő előveszi a mobilját, hiszen itt van vifi és rám néz, bocs, megírhatok előtte egy emailt, kérdezi, de elég hosszú lesz, nem baj, és erre várakozón rám mereszti a nagy szemeit, én persze nem mondom, hogy nem, á, nem, és csak dühöngök magamban, hogy, hogy lehet ez, és azt felelem neki, hogy csináld csak, és rögtön bevillan az agyamba, hogy neki otthon is van internete, azt mondta otthonról jött és mégis itt akar levelet írni, aztán inkább intek a pincérnek, hogy jöjjön és rendelek.
Egymás mellett sétálunk és közben a szél lobogtatja a haját, el akarja fújni, és a szél is össze szeretné kócolni fürtjeit, úgy mint én az ujjaimmal, az arcomba vágja hirtelen, ahogy megyek mellette, belefújja a számba, selymes íze van, csillog a napfény rajta, és ő nem győzi a füle mögé hajtani tincseit, én meg nem bírok betelni a látvánnyal, és azt kívánom, hogy borítson el hajával teljesen engem, hogy az illatát kiszippanthassam, és mindenestül enyém legyen, és a hajától kapott bódultságban létezzem és csiklandozza az arcom, nyaldossa mint a hullámzás a partot, fényesen és csendesen, ott a fák tövében, ahol suhog az avar a lábunk alatt ahogy megyünk, mert kirándulni hívtam a budai hegyekbe a hétvégére, és szabaddá tudta tenni magát nekem, el tudott jönni és ennek én nagyon örültem, hiszen régen szerettem volna már ezt, kimenni vele a természetbe, elszakadni a várostól, máshol lenni és nem a megszokottban, ahol mindig találkozunk, egy kicsit lazítani hívtam, mert láttam rajta, hogy feszült, nyúzott és fáradt az utóbbi hetekben, gondoltam, hogy szüksége lehet változásra, némi levegőváltozásra, és úgy érzem jó ötlet volt ez a részemről, mert hálás volt ezért, mondta is ezt, és én mérhetetlenül büszke lettem ettől magamra és akkor, ott körvonalazódott bennem a gondolat, hogy el kell mondanom valamit neki, és ezt a visszaútra tartogattam, amit ő végigaludt, hiszen elnyomta az álom a buszban, az egész napos gyaloglástól.
Megbeszéltük azt, hogy elmegyünk egy koncertre, ketten és mivel neki akkor már nem volt budapesti szállása, megegyeztünk abban is, hogy nálam fog aludni, és örültem, mint majom a farkának, mert azt reméltem, hogy ez az este közelebb hoz majd minket egymáshoz, és végre elmondhatom, hogy milyen érzések kerítettek a hatalmukba, szépen összeszedem a gondolataimat és elmondom neki, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tehetem, mert nem vagyok én egy dúvad, nem lehet ilyenkor lerohannom, gondoltam, mert tényleg nincs hová mennie éjszaka, nem tehetem, mert mi lesz, ha megijed a helyzettől, a kitárulkozásomtól, nem lesz ma alkalmas pillanat, nem vallhatok neki be mindent ma, nem lehetek őszinte, hisz teljesen rám van utalva, gondolom ezt a koncert alatt, aminek a jegyeire órákat álltam sorba, mert tudtam, ha szerzek belépőt, akkor biztos eljön velem, inkább lemond valamit, de, hogy ki nem hagyná a koncertet az biztos, egyébként tetszett neki, élvezte és hálás volt, hogy elhívtam, nem győzte köszönni, hogy végre élőben is hallhatta kedvenceit, nem csak a lejátszón ahogy szokta és utána rögtön hazafelé mentünk, nem ültünk be sehová, járt még akkor a villamos, ami szédítő tempóban vitt minket, és ahogy matattam a zárral és nyitottam ki a lakásom, ő addig a ház ébren lévő kiscicáival játszott, leguggolt hozzájuk és simogatta őket, egyébként mindent megtettem ahhoz, hogy a lakásomról az első benyomása kellemes legyen, előtte az egészet kitakarítottam, annyira, mint még soha, porszívózás, törölgetés és most nem csak a könyvespolcomon, aztán bevásároltam, telepakoltam a hűtőm kajával, annyi még sose volt egyszerre abban a lakásban, mint akkor, bort hűtöttem be, de tudtam, hogy csak egy éjszakát alszik nálam, mert másnap délutántól vidéken fog dolgozni, felhúztam az ágyneműjét még reggel, hogy ha megjövünk, arra se legyen gond, szóval, ahogy kinyitottam a lakásajtót és belépett, azt éreztem, mintha tetszene neki a lakásom, és mintha megnyugodna, hogy nem kell akárhol töltenie az éjszakát, nem egy vámpír karmai közé került és nem passzoltam le a szervkereskedőknek se és ekkor ásított egy nagyot és rám tekintett a hosszú pilláival, amik tényleg lassabban működtek most a szokásosnál, kérdőn, hogy hol fog aludni, aztán megnyugodott, mert közöltem, hogy a galérián, ott nem zavarja semmi, nyugodtan pihenhet, ott nem hallja a hajnali csörömpöléssel járó készülődésemet és rögvest át is engedtem neki a fürdőszobámat és én közben csillapítottam a gondolataimat, próbáltam nem a vízcsobogásra figyelni, valami szárazra próbáltam koncentrálni, a bor amit vettem, az mondjuk száraz volt, és arra várt a palack, hogy felnyissam, de nem nyitottam, mert vendégem nem kért, mondta, hogy elalszik ma anélkül is, elfáradt a táncolásban és az ugrálásban, amit muszáj volt a zene ritmusára művelni, eléggé kifárasztotta magát, majd felbontod máskor, kiabált ki a fürdőből, aztán helyet cseréltünk, s mire végeztem a tusolással ő már félig aludt, ekkor én is leheveredtem, lekapcsoltam a villanyt és hirtelen olyan egésznek éreztem mindent, az a gondolat szállt meg, hogy mellette ébredni (még akkor is ha a fenn fekszik, a galérián) csodálatos, érezni, hogy ott szuszog és muszáj belélegezni azt a levegőt, ami belőle kipárolog, mert itt most a világ minden szépsége ölt testet egyetlen nő alakjában és hogy mehetett volna bármelyik pesti barátnőjéhez éjszakára, de nem tette, mert megbízott bennem és már én is félig aludtam és ekkor valami bogár kezdett el csipkedni a pizsama alatt, valami kis csipkedő jószág, fogalmam sincs, hogy mi, mocorogtam az ágyon, vakartam a combomat, de úgy látszik túl hangosan, mert nyikorgott is az ágyam rugója és utána hangokat halottam a galériáról, hogy te mit csinálsz, a paplan alatt, mire azt válaszoltam ártatlanul, hogy vakarom a combomat, aztán néma csend következett, ennyiben maradtunk.
Az egész városban nem lehet marlenkát kapni, legalábbis az általam ismert helyekről nem tudtam beszerezni, volt olyan édességbolt, ahol úgy néztek rám, mintha marslakó lennék, mert tátott szájjal bámultak rám, nem is értették, hogy mit szeretnék, mondom azt a mézes, örmény süteményt keresem, mire mondták, hogy ők nem árulnak olyat, erre közöltem, hogy ne mondja már, itt szokott lenni a pénztárgép mellett, papírdobozban, tudom, mert mindig azzal szemezek, ha bejövök, de így sem tudta a közértes, hogy mi az, és mikor már a hatodik helyen kérdeztem meg, egyre türelmetlenebbül, mert furcsa, hogy hirtelen ez a desszert mindenhol hiánycikk lett, nem hiszem, hogy pont akkor nincs, amikor én keresem, mindig volt, de sose kerestem, egyszer kellene, akkor meg nincs és siettem kifelé, caplattam tovább, kinéztem a piacra, mert hátha valahol meglátom, bár nem tudom, hogy árulnak e ilyet piacon, mert nem járok oda egyáltalán, mindenesetre jó lenne, ha kapnék, mert fontos lenne, ajándékba vinném, meglepetésként kapná az, akinek szánom, legalábbis nem tudja, hogy viszek, hogy azt forgatom a fejemben, hogy veszek, de ha továbbra is így áll a helyzet, akkor nem biztos, hogy viszek, pedig ő nagyon szereti, tegnap elmondta, hogy mit enne szívesen, illetve nem elmondta, hanem inkább csak beszélgettünk róla, hogy mi a kedvence, ki mit szeret és szóba jött a marlenka, én meg elhatároztam, hogy meglepem vele és amikor a piacon sétálva végre sikerült meglátnom és kiderült, hogy nem délibáb az, gyorsan le is csaptam rá, megvettem az árus utolsó darabját és már szédültem is kifelé a piacról, mert egyre jobban zavart már a zaj, távolodtam a hangosan zsivajgó tömegtől, zsongott már a fejem mióta csak beléptem oda, menekültem a tülekedéstől, a taszigálásoktól, a fogatlanul ordítozó kofáktól, a zsibongástól, a gurulós táskájukat maguk után húzogató, lassú léptű mamáktól, futottam ki a levegőre, mert elég volt ebből az egészből, hát ez embertelen, nem véletlen, hogy nem járok én piacra, tömegbe, de mindegy is, mert megvan, amit akartam, és ekkor azt vettem észre, hogy már megint izzad a tenyerem, szorongok vagy mi, két megálló és átadhatom a sütit, villamosra szállok, és ott meg egyre több ember bámulni kezd, minden újonnan felszálló megnéz, zavarba jövök a tekintetektől, elkapom a fejem, bámulok magam elé, majd nyalogatni kezdem a szám, hogy hátha morzsás és azt vélik furcsának rajtam, a fülem mögé nyúlok, hátha ott van még a reggeli borotvahab, de semmi, a kinézettemmel minden rendben van, konstatálom és ekkor egy idős bácsi megszólít, mitől ilyen ideges fiatalember, rosszul van, rázom a fejem, hogy nem, nem és inkább leszállok a villamosról csak ne bámuljanak, ne kérdezzenek, hagyjanak, úgyis dolgom van, megyek, lesétálok egy megállót, bemegyek egy kis utcába, ott van a célállomás, az ő munkahelye, süteményt viszek neki, kedvesen meglepem, nem látogattam még meg a munkahelyén őt soha, igaz csak múlt hét óta van itt, valami diákmunka, amit csinál, dobozokat kell számolnia és listát készít róluk, vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan, de hát ez úgyis csak egy hónap, vagy kettő, amit csak azért végez, hogy valahonnan pénze legyen, semmi másért, és mikor végre odaértem, meglátom a kirakat mögött, lenyomom a kilincset, benyitok, mire csilingel az ajtó feletti kis harang és érzem, hogy nem tudom megfékezni az arcom elvörösödését, csodálkozott azon, hogy ott vagyok, örült az ajándéknak, de meglepődött, hogy meglátogattam, most nagy melóban vagyok, mint látod, mondja és mutatja is, hogy azon a helyen ahol ül, ahonnan felkelt amikor beléptem, papírok, dobozok, kinyomtatott listák tömkelege hever a padlón szanaszét, oké, mondom erre, persze, persze, köszönök és már fordulok is ki az ajtón és rövidesen megállapítom, hogy a homlokom tényleg erősen gyöngyözik.
Jött a troli, de elengedtem, nem volt kedvem felszállni rá, ugyanis hótmindegy, hogy tíz perc múlva érek haza, vagy húsz, otthon nem vár senki sem, nem jön vendég, halaszthatatlan dolgom sincs, mosni se kell, lakógyűlés múlt hónapban volt, de mondjuk, arra úgyse mennék, fújt a szél, kezdett már felerősödni, a hátamon csuromvíz lett az ing, mégis jobban tettem volna, ha felszállok arra a trolira, mormogom, kezdek fázni, ez a legrosszabb, mikor izzadva fázik az ember, hazaérek és már mehetek is a dokihoz kétoldali vesegyulladással, támasztottam egy kandelábert, hogy nehogy kidőljön és egyszer csak hirtelen felkaptam a fejem, emberek kezdtek körém gyűlni a megállóban, már vagy öten álltak ott, ráérő léptékű vaskos férfinők, a szatyrukat lóbálták és cigarettával a szájukban ácsorogtak, aztán kigondoltam, hogy elindulok, mégse várok, gyalogolni kezdtem, a ligeten át.
Nem húzza el a kezét, akkor se, ha ráteszem az enyémet, ha megcsípem, vagy csiklandozom, veszi a lapot és visszaadja azt, olyan, mint egy kisgyerek olyankor és nem rezzen össze, ha megsimogatom a vállait, nem ijed meg a mozdulataimtól, a kezeim érintésétől, hanem visszasimogat, bököd, játékosan csapkod, ütöget, totál jó visszacsatolás és én ezt annak veszem, hogy nyugodtan folytathatom vele, amit elkezdtem, máskülönben mondaná, hogy hagyjam békén, hogy fejezzem be, de ennek halvány jele se merült fel, nem találkozgatnánk már rég, ha nem szeretné ezt, hogy ilyen finoman piszkáljam, mint a kisiskolás, aki húzkodja az osztálytársa copfját, élvezi ő is, látszik rajta, hogy jól érzi magát velem, és ez kölcsönös és talán az első perctől fogva úgy érez ő is, ahogyan én, de mindenestre meg kell bizonyosodni róla, valahogy végére kell járnom ennek, véget kell vetnem ennek, de mégis, attól félek, ha megmondom neki, akkor elveszítem őt.
Lassan már két hete, hogy nem láttam, nem sikerült találkoznom vele, pedig kerestem többször is, sms - t írtam, hogy jó lenne, ha találkoznánk, megkérdeztem, hogy mikor érne rá, de semmi válasz nem érkezett, gondoltam, hogy nincsen nála a telefonja, elfelejtette magával vinni és majd este ha hazaér, akkor válaszol, de nem így történt, sötétedésig vártam és mivel még akkor se jött semmi, bebumliztam a városba, bementem a munkahelyemre és írtam onnan neki egy emailt, megint megkérdeztem azt, amit korábban is, hogy mikor találkozhatnánk és hozzá írtam még, hogy remélem minden rendben van, nem telt bele egy perc, visszajött a válasz, hogy persze, minden a legnagyobb rendben, csak szokás szerint nagyon fáradt, mert folyton elhívják különböző helyekre és fel is sorolta, hogy kik, meg, hogy képzeljem el, hogy hová, és ekkor meg a divatos helyeket kezdte el írni, mert ha a sok barátja és ismerőse hívja, akkor a kérésüknek szívesen tesz eleget, velük megy, ha teheti, mert hát végül is mikor bulizzon az ember, ha nem ilyenkor és a tudtára adtam, hogy ebben akár egyet is értek, de azért válaszolhatott volna és akkor írom, hogy mennem kell, nem akarok csetelni, nincs annyi időm, nem tudok, mert a munkahelyi gépet használom és a portás furán nézett rám, hogy vasárnap bejöttem, csak arra voltam kíváncsi, hogy miért nem kaptam választ, mert már azt gondoltam, hogy baj van, erre ő, ha baj lenne, már tudnám, és, hogy kedves vagyok, hogy érdeklődtem, de nagyon húzós napja volt, dolgozott, aztán két barátnőjével is programot beszélt meg, az egyiknek még állást is segített ma találni, és szinte az egész hete be van táblázva, most zsinórban minden napja ilyen, sőt az egész hete ilyen lesz, húzós és zúzós, és hogy nem ér rá velem se találkozni, nem is tudja mikor fog, de térjünk vissza rá a jövő héten, oké, írja, majd jelentkezik, erre visszaírtam, hogy rendben és elköszöntem tőle és a portás már tényleg szúrósan nézett, hogy vajon meddig fogom még égetni odabenn a villanyt és ahogy kiértem az épületből, az futott át az agyamon, hogy tiszta szerencse, hogy nem íratta be a füzetébe a nevem a portás, nem kellett nála aláírnom semmit, mert ha ez a főnök fülébe jut, hogy benn voltam, az nem lenne épp jó, de szerencse, hogy saját kulcsom van és így a portással békén hagytuk egymást, aztán következő hét elején megpróbáltam érdeklődni, hogy ráér e, hogy mikor tudnánk találkozni, mert lenne egy új Godard film a mozikban, ami érdekel, azonban nem szívesen nézném meg egyedül, de nem kaptam választ, lehet, hogy sietnem kell, taktikát kell váltanom, mert még a végén valaki megelőz és elviszi őt előlem.
Barátságtalan érzések kavarognak bennem, amik nyugtalanná tesznek, hiszen ha bármi üzenetet hagyok neki, nem kapok semmi választ, olyan, mintha elfelejtett volna, és ez megalázó, napok óta nyomasztó emiatt a hangulatom, és néha átfut rajtam hirtelen a bizonytalanság érzése, megcsap, mint valami száraz kóró és elszomorodom ettől, mert nem értem miért nem keres, csak meg kellene csörgetnie, mindig mondtam neki, hogy visszahívom, csörögjön egyet amikor tud és visszahívom, nehezen tudom elképzelni, hogy nincs két perce sem arra, hogy beszéljen velem, ha valami baj történt volna vele, mint arra legutóbb is gondoltam, sőt, vele kapcsolatban ilyenkor nagyon sokszor eszembe jut, akkor arról már tudnék, és egészen biztos, hogy nem utazott haza se, mert az is kiderülne a csoporttársaitól, akikkel a munkám miatt szinte napi kapcsolatom van, de nem fogom követni, megfigyelni, koslatni utána, meg egyéb perverz dolgokat, mint azt annyian teszik hasonló esetben, azt írta nekem legutóbb, hogy majd jelentkezik, kész, akkor várok, csak jelentkezne már.
Nem tudok másra gondolni, zavar, hogy elfelejtett, zavar, hogy nem tudok lazítani, és nem tudok megfeledkezni róla, pedig azt kellene tennem, elmenni valahová egyedül, felejteni, szellőztetni, kizökkenteni magam, de nincsen már szabadságom se, mert ennél a cégnél ahol vagyok, tartalékolni kell augusztusra, meg karácsonyra, nem tudok szabadságot kivenni, de ami igazán döntő tényező az a pénz, ahhoz, hogy elmenjek bárhová, az pénzbe kerül, hogy pár napra elmenjek kirándulni, azért fizetnem kell és jelenleg nem állok úgy anyagilag, hogy bárhová is nyugodt szívvel el tudnék menni, mert sose voltam az a hátizsákos valaki, aki egy szál farmerban körbestoppolja Európát, nekem mindig kellet a biztonság érzése, és a biztonságérzetthez pénz kell, úgyhogy ezt hanyagolom, mert nincs, bárhogy számolom, a fizetésemből élek, nincs egyéb apanázs, és másodállást se tudnék vállalni, ha szinte állandóan ott ülök a regisztrációs pultomnál, ahová bármikor bejöhetne ő is, ha akarna, de valamiért nem teszi.
Aztán egyik nap mégis érkezett egy levél, amiben részletesen leírta, hogy hogyan telt neki ez a pár hét, amíg nem találkoztunk, megfogalmazta benne, hogy miket csinált, és akkor az jutott az eszembe, hogy mennyire vártam tőle visszajelzést, választ, ami végre megérkezett, és mégis, most, hogy itt van, mennyire nem érdekel az, amit olvasok benne, nem érdekelnek engem ezek a sztorik, a számomra vadidegen emberek, akikkel koncertre járkált, sörözgetni, fesztiválozni a Balatonra, meg más helyekre és akkor hirtelen beugrott az, ami mindig is nyilvánvaló volt, hogy ez a lány tényleg nagyon fiatal, élvezi ezt, örömmel írja, hogy ott lehetett a híres énekes autójában, mikor azok fölvették az úton, a félrészegen kóboroló barátnőjével, megjelenik valami különbség, hiszen bennem már nincs az, hogy ilyennek örülnék, és ugyanakkor ez zavar is, mert nem értem, hogy lettem én ilyen iszonyatosan öreg, vagy ennyire eltorzított már a magány és azért lettem ilyen, végig sem olvastam a levelet, mert annyira felkavart ez a felismerés, hirtelen támadt egy ötletem, hogy mi lenne, ha felhívnám, rápillantottam a monitorra, a levelét néhány perce küldte, akkor még otthon lehet, rácsörögtem, mire felvette, és beugrott, hogy már három hónapja, hogy a hangját utoljára hallhattam, három hónap, egy negyed év, és kicsörgött a mobil, csodálkoztam, hogy felvette, hisz nem szokta, futott át az agyamon, megkérdeztem ráér e, mondta, hogy persze, úgyis már régen dumáltunk, de mondom személyesen, azt mondja oké, este ráér, ha végzek a munkával várjak rá abban a parkban, ahol már rengetegszer sétáltunk, remek, mondom és ahogy letettem a telefont, elhatároztam, hogy elmondok neki mindent.
Meglepődött amikor elmondtam neki, nem számított erre, felzaklattam, ideges lett, mire azt mondta, hagyjam egy ideig békén, és jobb lesz, ha most elmegy, mondta, erre felállt és elindult, én meg ott maradtam leforrázva a padon, éreztem a homlokomon a nedvességet, most valamit nagyon elbasztam, valami összetört, valami történt, a folyók kiapadtak és megszűntek létezni, összeomlott egy világ, nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni, az az igazság, hogy egyáltalán nem gondoltam erre, én csak őszinte voltam, és ezért nem értem ezt az egészet, azt mondta felzaklattam, eszem ágába nem jutna, hogy ilyet tegyek, aztán valahonnan beugrott egy verssor, sokáig úgy bíztattál, bátorságkor elhagytál, mert erről van szó, Te kezdted, mondtam neki, amikor még ott ült velem szemben, Te kezdted azzal a pillantással a legelején, és én elhittem, hogy lehet köztünk valami, mert minden találkozáskor ez a gondolat csak erősebb és erősebb lett bennem, de ez sokáig még nem volt elég ahhoz, hogy szavakban is elmondjam azt, amit az előbb végre sikerült elmondanom, mondtam, de nem kellett volna, gondoltam, mert, így már tuti elvesztettem azt, ami eddig volt, vagy lehet, hogy mégis kellet ez, és most legalább megbizonyosodhatom róla, hogy egyáltalán nem úgy gondolja, gondoltam, vagy mindvégig áltatott és közben én is áltattam magam, és mos kitárulkoztam neki, színt vallottam, megmutattam a legbensőbb érzéseimet, amire nem úgy felelt, mint ahogy számítottam, de valahogy mégse vagyok dühös, sem mérges, mert így jártam, csak csalódott és kiábrándult, mert nem sikerült ez az egész, amire vártam, mert visszatartott a saját félelmem, hogy nem sikerül és amikor elmondta, hogy ő nem érzi, illetve sose érezte velem kapcsolatban azt a fajta, szikrát és tüzet, sose tudna rám úgy gondolni, mert barátként gondolt rám mindig is, rájöttem, hogy esélyem sincs, mert más típus vagyok, és akkor hirtelen mintha egy üvegfalat eresztettek volna le előttem, tompán kezdtem hallani a szavait, a szemem is megtelt valamivel, és éreztem, hogy az agyam egyre nehezebb, mintha kizökkentem volna, mintha a testem készült volna elhagyni azt a padot, amit később ő valóságosan is otthagyott, akkor lepergett előttem ott minden, minden, ami eddig volt, életem filmje, ahogy mondják, monoton zsibbadást éreztem a fejemben, olyan volt az egész, mintha más dimenzióba kerülnék át, és mire magamhoz térve felnéztem a padról, akkor ő már messze járt.
Ránéztem a sörömre, két korty van benne, azt még megiszom, de nem kérek többet, úgyis hajnalodik már, hazamegyek a lakásba, nem tudom, hogy mennyit ihattam, mert a felszolgáló rögtön elvitte a megüresedett korsókat az asztalomról, biztos kevés van nekik, vagy nem tudom miért tette, érezze a vendég, hogy foglalkoznak vele, a felszolgáló még mindig a soudokut töltögette, ráhajolt a pultra és úgy nézte, mint aki erősen koncentrál, még a homlokát is összeráncolta hozzá, ennyi volt, mormoltam magam elé, ennyi, nem érdemes ezen tovább rágódni, és erre felálltam az asztaltól, körbenéztem, odamentem a pulthoz, kifizettem azt, amit megittam, elindultam kifelé, felfelé a vaslépcsőn, ki a levegőre, a szabadba, ott majd kiszellőzik a fejem, és ekkor eszembe jutott a régi mondás, hogy olyanok ezek, mint a villamos, öt perc és jön a következő, erre felnevettem, és csodálkoztam azon, hogy felnevettem, de aztán meg az jutott eszembe, hogy nem lehet ebből máshogy kijönni, csak így, elfogadva, mert tényleg így van ez, hogy akkor járok jól, ha elengedem magamból ezt az egészet és félhangosan belemondom a pirkadatba, hogy nem baj, de bánhatod, mert innentől kezdve NEM VELED NEVETEK.