Leenikőztem, pedig Anikó, ami egy hülyeség volt
a részemről, mert mindenki tudja, hogy Anikó, és én is tudom, hogy az, hiszen ismerem
már száz éve, ismerem már régóta, aludtunk is együtt, és akkor most erre jött a
biciklijével az utcán, pont arra, ahol én álltam, ahol éppen beszélgettem
valakivel, egy járdán, ahol szélesen gesztikulálva mondtam a magamét valakinek,
és mindeközben ő arra jött, az, akivel együtt aludtam valami részeg buliban
annakidején, ami szép volt, rég volt, és persze meg is volt, de mindegy is már,
az meg pláne, hogy hogyan is volt meg, senki nem emlékszik arra az
osztálykirándulásra, de jobb is, hogy nem emlékszik, mert az a mienk maradt,
illetve már az enyém, mert egy szép emlék, egy gyönyör-emlék lett, szóval,
tényleg mindegy, és ahogy eltekert most mellettem a kempingjén, én azt mondtam neki
Enikő, szia Enikő, mikor ő Anikó, újból éreztem, hogy lúdbőrözök, merthogy visszajött
a bizsergés, onnan mélyről, az elfeledett bizsergés, de nem a tévedésemtől lett
ez, nem attól lúdbőröztem, hanem, hogy megláttam őt, és én vadul, vagy akár lassabban
is gesztikulálhattam a beszélgetőtársam előtt, vadabbul, vagy akár az
ellenkezőjeképp, nem tudom, lehet, hogy döcögve is beszélhettem, vagy még azt sem,
nem tudom, mindenesetre változás állt be akkor a kommunikációmban, egy picinyke,
mégis észrevehető kis feszültség, attól, hogy őt megláttam, és attól, hogy odaköszöntem
neki, és ezt a beszélgetőpartnerem is észrevette, a változást rajtam, de nem
szólt erről, nem mondott semmit, viszont tuti, hogy elcsodálkozott, és én meg
azon, hogy nem tudom, hogy miért mondtam az Anikó felé, hogy Enikő, de mindenesetre
hirtelen mondtam neki ezt, és ez a tévedés, a hirtelenség miatt lehetett, mert csak
álltam ott és éppen beszéltem valakivel, beszéltem éppen valakihez, széles gesztusokkal,
ahogy szoktam, mutogattam egyre, és mondtam, hogy így, meg, hogy úgy, meg amit
kell ilyenkor, meg amit szoktam ilyenkor, és mindezt az utcán, amikor ki tudja
honnan jöttem, s ki tudja hová mentem, ott a sarkon volt ez, amikor ő elgurult a
cangájával mellettünk, méghozzá egy szempillantás alatt, és én mintegy
reflexből köszöntem neki, hogy szia Enikő, ennyi, és meg se vártam, hogy
visszaköszönjön, dumáltam tovább, beleélve dumáltam, és magamban lúdbőröztem,
mert közben újból megváltottam a világot, attól, hogy elgurult mellettem ott az
utcasarkon, amíg én folyamatosan beszéltem valakinek, és nem tudom, hogy ő
visszaköszönt - e, de végül is nem annyira érdekes ez már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése